Milyen eseményekre lehet igaz egy ilyen kérdésfeltevés? Ha például valaki balesetet szenved és túléli, szinte minden esetben másként látja a baleset után az életét, a világot. Esetleg már az olyan apró dolgoknak is tud örülni, amelyeket korábban nem vett észre. Kérdés, hogy egy traumatikus esemény véglegesen megváltoztatja a személyiséget, vagy csak ideiglenes érzelmi alapú változás ment végbe? Az emberre oly jellemző értelem-keresés ahhoz vezet, hogy értelmet találunk a szenvedésben. De tényleg van értelme, vagy csak becsapjuk magunkat? Létezik-e traumatikus növekedés?

Milyen események tartozhatnak ide például: egy családtag vagy a pár elvesztése, egy komolyabb betegség, egy nagy csalódás, egzisztenciális mélypontra kerülés, válás stb. Ilyen és hasonló traumák tudják lerombolni a személyiséget. A trauma után már nem leszünk ugyanazok, a személyiségünk megváltozik, akár alapjaiban is. Nem véletlen, hogy létezik az a kifejezés, hogy „sorsfordító esemény”, amely után máshogyan látjuk a világot, megváltozhat az értékrendünk, a világképünk, az érdeklődési körünk stb.

Az embereket mindig is foglalkoztatta a kérdés, van-e a szenvedésnek értelme, célja?

A vallásnak és a filozófiának is ez a központi kérdése, de a művészeket szintén mindig is foglalkoztatta ez a kérdés. Mítoszok, eposzok, mesék hőseit érik a legkülönbözőbb kihívások, traumák, hogy aztán átküzdve magukat a sötét erdőn, sebekkel a testükön lelkükben, elnyerjék jutalmukat. A szenvedés és a küzdelem erőteljesen formálja a személyiséget, ahogyan a kereszténység, a hinduizmus és a buddhizmus is tanítja. „Ami nem öl meg, az megerősít” – mondta Nietsche, a filozófus. Szerinte a szenvedés elkerülhetetlen része az életünknek, de nem sorscsapás, hanem lehetőség a fejlődésre. És ezért érdemes értelmet találni benne, nem csak passzívan túlélni valahogy.

De igaza volt? Mit mond erről a pszichológia tudománya?

Arról, hogy a szenvedésnek van-e közvetlenül pozitív hatása a pszichére, arról alapvetően kétféle tudományos álláspont létezik. Az egyik szerint a poszttraumás növekedés hite illúzió, nem más, mint egy én-védő torzítás, stresszoldás, szorongáscsökkentés. A másik elmélet szerint viszont a trauma utáni fejlődés nagyon is létező jelenség.

A poszttraumás növekedést tagadó álláspont

Noam Shpancer pszichológus szerint a nietzschei gondolat a nyugati társadalomban élő embereknek jól jön, hiszen a szenvedést mindenképpen szeretné elkerülni, vagy legalábbis könnyebbé tenni a maga számára. Szerinte, ha valaki azzal nyugtatja magát, hogy, ami nem öl meg, az megerősít, akkor valójában egy fájdalomcsillapító elméletet alkalmaz önmagára. Amely éppúgy illuzórikus torzítás, mint az, ha valaki a feltámadással vigasztalja magát, amikor elveszíti a hozzátartozóját.

Shpancer szerint a traumákra nem szabad úgy tekinteni, mint sportolók esetében az edzésekre, amelyek teljesítményhez vezetnek, amennyiben van elég elszántság és szívósság a sportolóban. A „teher alatt nő a pálma” elmélet nem mindig igaz, a traumák esetében legalábbis biztos hogy nem, állítja a neves pszichológus, és még azt is mondja: „előfordul, hogy a legerősebbek élnek túl egy katasztrófát. De ők nem a katasztrófától lettek szívósak, hanem már azok voltak. És kérdés, hogy a katasztrófa után is azok-e…”

Az agyunk mindig értelmet keres a jelenségek mögött

Agyunk fantasztikus szerkezet. A sokféle ingert, érzetet, észlelést rendezni igyekszik, összefüggéseket keres köztük szüntelen, ezeket összevetve a korábbi tapasztalatainkkal, érzelmeinkkel. Ez történt, ide vezetett, ez lett a következménye, ez a tanulság, stb.

Persze olykor hibás a következtetés. Ha két esemény nagyjából egymást követi, hajlamosak vagyunk összekötni őket, ok-okozati láncot alkotni, abban az esetben is, ha történetesen semmi közük egymáshoz. Ez az olykor hibás következtetés egyébként az állatokra is jellemző. Ha random időpontokban etetünk egy ketrecbe zárt állatot, elkezdi azt a cselekvést ismételgetni, amely után megjelent a tálkájában az eleség, mert összefüggést fedezett fel a két dolog között. Mondhatnánk, hogy „babonás lett”. Akárcsak mi, emberek, akiknek sokféle elképzelése alapszik téves ok-okozati feltételezésen. Például: „hogy ne feleljek aznap , egy kőre léptem én” – írja Radnóti Miklós a Nem tudhatom című versében.

Shpancer szerint ugyanez történik akkor is, ha szenvedünk. Arra vágyunk, hogy csökkenjen a kín, ezért fájdalomcsillapító gyanánt megpróbáljuk megtölteni értelemmel, ok-okozati elemekkel a traumát. Csakhogy, mondja a pszichológus, ha erősebbé válik az ember egy nehéz időszak után, akkor az nem a szenvedés miatt van, hanem a szenvedés ellenére. Szerinte tehát nem függ össze ez a két dolog.

A cikk folytatása.

Facebook
Twitter
YouTube
Instagram