Mi felnőttek vagyunk felelősek gyerekeink biztonságáért, és a biztonságukhoz tartozik, hogy megfelelő és biztonságot adó kereteket határokat kapnak tőlünk. Azonban sokszor nem tudjuk a kívánságaikat teljesíteni és nemet kell mondanunk ezekre. Hogyan mehetne gördülékenyebben a nemet mondás?
Pszichológiai szempontból a határok szerepe többek között a gyermek érzelmi biztonságának megerősítése és a szorongás csökkentése vagy megelőzése. A kicsik megérzik, ha szeretettel szabunk határt pszichológiai jóllétük érdekében.
A határszabás nem azonos az autoriter, halaom-elvű neveléssel, és nem áll szemben a megengedő nevelési móddal sem. Minden nevelési stílusban szükséges határokat szabni, esetleg a módja és a hozzá kapcsolódó attitűd azok, amelyek különböznek egymástól. A szülőknél sokszor keverednek össze ezek a fogalmak, és ezzel még nagyobb káoszt okozhatunk a gyermekek életében.
Bármilyen módszertant vagy stílust választanak a felnőttek, egy gyermek nevelésekor 90 százalék rész a kapcsolódás, és csupán 10 százalék az instrukció. Ha a szülő–gyermek kapcsolat viszonylag jól működik, akkor a szülői „utasítások”, „tiltások” könnyebben elfogadhatók a gyerek számára.
A legfontosabb tényező
A kapcsolódást életkortól függően, különböző módszerekkel lehet elmélyíteni. A gyakori és hosszan tartó szemkontaktus, a beszélgetések, a közös játékok, a közös élmények, ölelések, mesélés, közös éneklés mind ebben segít. A táblagép, a tévé és a telefon a függőségeken keresztüli kapcsolódást erősítik, így érdemes ezeket a lehető legkevesebbre csökkenteni a családi életben, bár kétségtelen, hogy lehetnek közös játékélmények, filmezések ezeken a csatornákon is.
A fentiekből következik, hogy kapcsolódási nehézségek esetén nagyobb kihívás szülőként nemet mondani. Ennek oka, hogy a szülő–gyermek viszony a legfontosabb tényező a sokszor nehezen megfogalmazható, a gyerekek számára ismeretlen érzelmek elviselésére. A kapcsolódási problémáknál ne gondoljunk nagy dolgokra: elég egy nehezebb életszakasz vagy akut gyászmunka, amikor a felnőtt figyelme beszűkül, és ez nyomot hagy a viszonyon.
Szituációk kísértése
Tankönyvi esetekben a szülő biztonságos környezetben találkozik gyermeke hisztijével, akaratával, van idő és tér megállni és kapcsolódni, szemkontaktust felvenni, nincsenek zavaró tényezők, kívülről jövő megszégyenítő megjegyzések, a szülő nem siet a munkahelyére, és természetesen érzelmileg stabil.
Azonban sajnos általában más a valóság. Ráadásul a gyerekeknek remek érzékük van ahhoz, hogy a szülők mikor veszítik el a kapcsolódást, mikor leterhelt a figyelmük, vagy lépik át a saját határaikat a túlvállalásokkal. Radarjuk van ahhoz is, ha a szülő bűntudatot, szégyent, megfelelési vágyat érez, és emiatt a gyerekek megpróbálhatják az akaratukat érvényesíteni.
Az is gyakori, hogy időhöz kötött szituációban kezdik el próbálgatni a határok feszegetését, és bizony ilyenkor a szülő gyorsan mérlegelni kezd: „El tudunk indulni hiszti nélkül, vagy odaadjam a mobilt?”; „Ki tudunk menni a boltból rendezetten úgy, hogy nem veszem meg a játékot?”; „Valóban szeretettel mondok most nemet, vagy átcsúsztunk szülő–gyerek harcba?”.
