Egy harmonikus, kölcsönös tiszteleten és szereteten alapuló kapcsolat tud gyógyítani, és magasabb szintre emelheti az életünket. Ugyanakkor ez a szerelem adta gyógyító közeg nem elegendő, ha például depresszióról vagy épp egy megrekedő gyászról, feldolgozatlan traumáról van szó. Igazán szeretni a másikat azt jelenti, hogy ebben a szituációban háttérbe szorítva az egómat tudom azt képviselni, hogy neked most sokkal többet használna, ha nem én, hanem valaki más segítene neked. Amikor pszichológusnak használjuk a másikat, jórészt nem az élet napos oldaláról beszélgetünk, hanem főleg a szorongásainkról, a problémáinkról és a múltbéli sérelmeinkről. Ha azt érzékeljük, hogy megakadt a lemez: újból és újból ugyanazokat a témákat hozzuk fel a párunknak, és ezekkel nem jutunk egyről a kettőre. Ezt persze az is okozhatja, hogy a partner nem hallja meg, amit mondani próbálunk, vagy nem a megfelelő kommunikációt használjuk. Szintén intő jel lehet, ha valaki következetesen ugyanazokban a kapcsolati krízishelyzetekben találja magát. A személyiségzavaroknak például gyakori velejárójuk, hogy az illető kapcsolati élete alapvetően konfliktusos. Például egy pánikzavarnál vagy egy kényszerbetegségnél a másik hiába próbálja megnyugtatni, ez idővel valószínűleg nem fog neki sikerülni, és az eredménytelenség kölcsönös frusztrációkat szülhet.
Ma már pontosan tudjuk, hogy a traumák generációkról generációkra öröklődnek, és egy olyan traumatizált múltú társadalomban, mint a magyar, úgy, hogy a Covid sem igazán tett jót a mentális állapotunknak, sokszor legalább az egyik fél sérült kötődéssel érkezik a kapcsolatba, ha nem két sérült kötődésű ember próbál valamit kezdeni egymással. Hol van akkor a kapcsolatképesség határa?
A biztonságos kötődés olyan, mint a szépség, az őszinteség vagy a jóság: mind megfoghatatlan ideák. A kötődésre érdemes úgy tekinteni, mint egy spektrumra, amelyen mindannyian valahol elhelyezkedünk. A kapcsolatképesség határa amikor pl. a másik távolságát megérezve a szorongás, amely ilyenkor elborítana, ne, szűkít be annyira, hogy a társamat árasszam el az indulataimmal. Előfordulhat, hogy a párunk a megszokotthoz képest később válaszol egy üzenetre, és ebből hatalmas veszekedést provokálunk. Ha még itt tartunk a fejlődésben, az azt jelentheti, hogy nem vagyunk elég érettek egy párkapcsolathoz.
A különböző kommunikációs applikációk csak ráerősítenek ezekre az „el leszek hagyva” típusú szorongásokra. Hiszen pontosan nyomon követhetjük, hogy a másik már 5 órája látta az üzenetünket, de még nem válaszolt, miközben zölden világít a lámpája, vagy eleve nem elérhető x ideje.
Ez a „látta szindróma”. Eszerint azért van szükségünk a folyamatos virtuális visszajelzésre, a másik állandó megerősítésére, mert hiányzik a megnyugtató belső kép a partnerről. Ennek hátterében szintén érdemes keresni a kötődési sérüléseket. Amikor belevágunk egy terápiába, a pszichológusunk nagy eséllyel vissza fogja jelezni, hogy nekünk ezzel bizony dolgunk van. A pszichológusnál, akinek heti 45 perce van ránk, azt is meg lehet tanulni, hogy a számomra fontos ember pillanatnyilag nem elérhető, mégis ott van velem.
„HACSAK ÉPP NEM AKAROM FELVÁGNI AZ EREIMET”, AKKOR KI KELL BÍRNOM, HOGY AMIT SZERETNÉK, MAJD CSAK A JÖVŐ HÉTEN MONDHATOM EL A TERAPEUTÁMNAK.
Volt, hogy megkaptam jómagam is egy kliensemtől, hogy sokszor eszébe jutott a héten, hogy fel kellene hívnia. Visszakérdeztem: „és mit tett helyette?”, azt válaszolta, hogy „végiggondolta, mit javasolnék, és aszerint cselekedett”. Tehát, ahogy az ismert brit gyermekpszichiáter, Donald Winnicott mondaná: bár egyedül volt, mégis az én jelenlétemben élte meg ezt a dilemmát. Ez a fajta belsővé vált működés a terápiás kapcsolat olyan hosszútávú pozitív haszna, amely a személyiségfejlődés katalizátora is egyben.
