A negatív érzéseink azért vannak, hogy erőt merítsünk belőlük, de csak addig hasznosak, ameddig nem válnak túlzóvá, ameddig a fejlődésünket tudják szolgálni.
Nem az a boldogság, ha nincsenek negatív érzéseink. A cél inkább az, hogy megéljük a negatív érzéseinket is, egyfajta optimális egyensúlyban a pozitívakkal, és tudjunk elengedni olyan dolgokat, amelyeken úgysem áll módunkban változtatni. A negatív érzések szerepét mi sem bizonyítja jobban, mint az evolúció, amely bizonyosan kiszelektálta volna őket, ha nem lenne rájuk szükség. Például a szorongás mint vészjelzés, vagy a depresszió mint egy gyászfolyamat része, mind hasznos lehet belső erőforrásként. Feltéve, persze, hogy nincsenek eltúlozva, mert akkor már nem szolgálják az embert, hanem patológiássá, mentális zavarrá válhatnak. Ez mindig fontos szempont a negatív érzések megítélésében: mennyire tudják a fejlődésünket szolgálni? A szégyenen és a bűntudaton kívül szinte mindegyik képes arra, hogy erőt merítsünk belőle, és akkor jók és segítenek a fejlődésben, ha el tudjuk fogadni, meg tudjuk élni, ki tudjuk fejezni, és legfőképpen, kontrollálni tudjuk őket. A túlzást ezen a téren úgy tudjuk felismerni, ha megvizsgáljuk, mennyire felel meg az illető érzésünk a körülményeknek. Egy nagy veszteség esetén például normális a világvége hangulat, de ha tartósan meg is marad ez, és a körülmények már nem indokolják, arra fel kell figyelni. És az sem jelez jót, ha a pozitív és negatív érzések között nagyon hirtelen az átmenet.
Negatív érzések tabuja
A negatív érzelmek stigmatizáltak bizonyos családokban, ahol tabusítják ezeket, mondván például, hogy egy férfi nem sírhat, nem szégyenkezhet (legfeljebb a haragját élheti ki, mert az „férfias”). Eközben pedig a társadalom nagy többsége a tökéletes boldogság illúzióját kergeti, a nehézségek nélküli életet keresi, igyekszik megvásárolni a kényelmét, aminek lehetőségét a fogyasztói kultúra sugallja. Sokan vannak, akik a pozitív érzéseket száműzik az életükből, mintegy félnek a boldogságtól, valamiféle szégyen, bűntudat kötődik ehhez, és inkább a nehézségekről beszélnek. A magyar kultúrkörben különösen igaz, hogy sokan félnek az öröm, siker kimutatásától, mert arra majd mások irigykednek.
Milyen gondokat okozhat, ha valaki mégis a negatív gondolatokat fojtja el? Minden elfojtásnak ára van, mert időt és energiát emészt fel, hogy a tudattalanban tartsuk ezeket a tartalmakat. Márpedig, ha igaz, amit Sigmund Freud, a pszichoanalízis atyja mondott, hogy az az egészséges ember, aki tud szeretni és dolgozni, akkor azt is belátjuk, hogy mindkettő idő- és energiaigényes tevékenység. Ha túl sok negatív érzést kell elfojtani, akkor nem marad idő ezekre. Ráadásul nem lehet büntetlenül eltemetni a negatív érzéseket, mert azok előtörnek. A sokszor robbanásszerű kitörések általában krízishelyzetben jönnek elő, olyankor szoktunk “szétesni”. Ezt mutatja be szerinte Ruben Östlund 2014-es filmje, a Lavina is, amelyben egy látszólag idilli család rengeteg megoldatlan problémája tör felszínre, miután a férj csak a saját irháját menti lavinaveszély idején.
Építő közösségek
Hosszabb távon a járvány miatti bezártságnak és a közösségi élet elsorvadásának is komoly mentális következményei lehetnek. Nem véletlen, hogy a nemzetközi pszichoterápiás közösség most fogalmaz meg egy felhívást a világ kormányaihoz, hogy szenteljenek nagyobb figyelmet a mentális egészség megőrzésének is, mivel jelenleg sokkal többet tesznek a fizikai egészség védelméért. Az online beszélgetések, közösségi programok csak ideig óráig tudnak működni, és valamiképpen rugalmasabban kellene hozzáállni a kapcsolatok fenntartásához, építéséhez.
Az eltávolodás persze nem csak a pandémia rovására írható. Ez sokkal régebben kezdődött, méghozzá a technológiai fejlődés hozta ezt is, a virtuális világba való beletemetkezést. És igaz ugyan, hogy sok mindenben kényelmesebbé teszi az ember életét, de tény az is, hogy sokan, különösen a kamaszok, teljesen belefeledkeznek a virtuális térbe. Elsősorban ezért azt kellene újraértékelni, hogy mire használjuk a virtuális világot, és sokkal nagyobb hangsúlyt kellene fektetni a kisközösségek létrehozására, és arra, hogy felismerjük a saját és a másik ember érzéseit is.
Más szavakkal, a jelen körülmények között akkor tudjuk mentális egészségünket a legjobban megőrizni, ha a gondoskodást, barátkozást választjuk, és igyekszünk még jobban odafigyelni azokra, akiknek segítségre van szükségük. Ezt pedig a kapcsolatok természeténél fogva nem tudjuk az online térben megtenni, szükséges a személyes jelenlét.
Új dolgok
A jelenlegi bizonytalan helyzetben sokakban felmerült az is, hogy tervezhető-e a jövő. A változástól való félelem természetes, de saját alaptermészetünk egyik fontos erőssége, a kíváncsiság hasznos lehet a bizonytalanság megélésére. Egészséges kíváncsisággal hozzáállni a változáshoz, bízva abban, hogy az új dolgok mindenképpen hoznak jót is. A sokáig érvényes „Élj a mának!” szemlélet, vagy a FOMO, azaz a kimaradástól való félelem helyett szükség lenne a hosszabb távú gondolkodásra, amelyben az együttműködés, az összefogás és a másik értékességének elismerése válik alapkövetelménnyé. A régóta túlzásba vitt individualizáció helyett kezdjünk el közösségben gondolkodni.
