Az utóbbi évtizedben zajló úgynevezett rezilienciakutatások azt vizsgálják, min múlik, hogy valaki a stressz után viszonylag rugalmasan visszanyerje „eredeti formáját”, rá jellemző és számára jól – vagy legalábbis megfelelően és kiegyensúlyozottan – működő lelki állapotát.
A reziliencia szó rugalmasságot jelent. A resílio, resílere – latin ige, jelentése: visszaugrás, visszapattanás – azaz rugalmasság. Valahogy úgy kellene elképzelnünk, hogy a stressz összenyom vagy éppenséggel széthúz, széttép – a rugalmas személyiség azonban a stressz elmúltával visszanyeri eredeti formáját, kiterjedését. És így hasznosítani tudja a stresszt – hiszen stressz nélkül nincs élet.
Régóta tudjuk, minél kisebb a gyerek, annál fontosabb, hogy mi történik vele és körülötte, annál maradandóbb minden átélt élmény (helyzet és érzelem), még ha nem emlékszünk is rá később. Mert az emlékezet nagyjából a beszéd kialakulásáig tud visszanyúlni, és ezeknek a fontos élményeknek a nagy része ezt az életkort – a második-harmadik életévet – megelőzi. Ezek az élmények a legelső életévekbe – sőt a kutatók nagy része szerint egészen a magzati korba – nyúlnak vissza.
Mi a legfontosabb? Mi az, ami a születés – vagy a fogantatás! – első pillanataitól kezdve hat, és megalapozza a személyiség későbbi ellenálló erejét, rugalmasságát, stabilitását?
Az egy személyhez fűződő megbízhatóan stabil kapcsolat.
Amelynek létét vagy nemlétét egyesek szerint már a magzat is biztonságosan érzékeli – ebben benne van, hogy örülnek neki, hogy elfogadják, és ezek az állapotok természetesen a köldökzsinóron keresztül is közvetítődnek a véráram és ebben az anya hormonális rendszerének „üzenetei” útján.
Hogy a megszületés után ez mennyire így van, az nem szorul magyarázatra, mindennapi tapasztalat, de az talán megemlítendő, hogy bár a legtöbb esetben ez a születés utáni stabil kapcsolat az anya, vagy legalábbis neki kellene lennie, de ha valamilyen okból ő nem lehet, akkor az a fontos, az a nélkülözhetetlen a későbbi stabilitás szempontjából, hogy ez egyetlen személy, aki nem változik. (Ahogy a kiskacsák imprintingje sem változik Konrad Lorenz híres kísérletében – akit először megpillantottak, azt követik.)
Később természetesen mások is társulhatnak, de az egyetlen kitüntetett személy fontosságára az élet kezdetén a neurológiai kutatások is egyértelműen utalnak. Ez nem csökkenti az apa szerepét és jelentőségét, és fontos tudni, hogy itt a kezdet kezdetéről van szó.
