Hogyan védi ki és küzdi le a psziché a traumákat?
Testünk működése összetett, óramű pontosságú folyamatok eredménye, amely az egészség megőrzése érdekében igyekszik fenntartani a tökéletes belső egyensúly állapotát. Napjainkban a tudomány felfedezéseinek köszönhetően betekintést nyerhetünk ezeknek a folyamatoknak a legapróbb lenyűgöző részleteibe is. Ezek részben tudatosak részben pedig tudattalanok maradnak (gondoljunk például arra, hogy a szív vagy a légzés folyamata nem tudatosul, nem kell azon gondolkozzam hogy dobogjon a szívem vagy lélegezzek).
Emberi létünk egyrészt a testi folyamatok összessége, másrészt viszont a bennünk lévő érző lélek kifogyhatatlan tárháza is. A testhez hasonlóan a pszichénk is megtesz mindent azért, hogy egészségét és integritását fenntartsa tudatosan vagy tudattalanul. A “lélek immunrendszere” alatt azokat a védekező és elhárító mechanizmusokat értjük, amelyek a belső világ egyensúlyát szolgálják.
Nemrég hallottam egy vicces megjegyzést, hogy szerencse hogy nincs kivetítő a fejünk fölött, hogy mások is láthassák, hogy mi az, amire gondolunk, vagy mi az, amit érzünk, mert bizonyára összedőlne a Világ. Van benne némi igazság, azonban tudnunk kell azt is, hogy természetes módon mindenki pszichéje legyárt olyan érzés és gondolatmintákat, amitől jobb mihamarabb megszabadulni. Az én számára elviselhetetlen ösztönzések, fantáziák, gondolatok, érzések, impulzusok nem juthatnak ki a tudatba ezért különféle védekező mechanizmusokkal kerülnek elhárításra. Anna Freud munkásságának eredményeként ismerhettük meg ezeket a folyamatokat.
A pszichés védekezések a személyiségfejlődés során kialakuló és bevésődő tudattalan stratégiáik. Ezek lehetnek ugyanakkor hasznosak és károsak is mivel egyrészt ideig-óráig megvédik a személyt az erős lelki tehertől, de ha a felnőtt egyéni viselkedés-repertoárjának összetevőivé válnak, akkor meggátolhatják az egészséges személyiségfejlődést.
Néhány példa a védekezési (elhárító) mechanizmusokra (a teljesség igénye nélkül):
1. Elfojtás
Zavaró kívánságok, gondolatok vagy érzések megjelenítésének, illetve felidézésének megakadályozása. Az elfojtás által a személy számára félelmet vagy fájdalmat keltő memóriatartalmak kiutasítódnak a tudatból. Így tudatosan az illető nem kell szembenézzen ezeknek az érzéseknek a súlyával. Egy jó példa az elfojtásra, amikor valaki merev konzervatív családban nő fel, ahol a nemiség tabu téma és a neveltetés során a gyerek egy olyan attitűdöt vesz fel a nemiséggel kapcsolatban, amelyben elfojtja, vágyait, fantáziát, hogy megfeleljen az erkölcsi elvárásoknak.
2. Tagadás
A valóság bizonyos vonatkozásainak tagadása. A tagadás a zavaró érzések, impulzusok, vágyak aktív kiutasítása a tudatból. Ezután csak annyi nyoma marad, ha netán ezek létét valaki szóba hozza, azt igazságtalan vádként éli meg az egyén, és ez dühöt vált ki benne. A tagadás távolságot tart az egyén és élményei között, de soha nem old meg problémákat.
3. Fantáziatevékenység
Ennek lényege a kellemetlen, kínos érzések, gondolatok kellemesekkel való helyettesítése. Olyan élethelyzetek, szituációk elképzelése (barátság, meghittség, korlátlan siker, szépség, hatalom), melyek kellemes érzések által legtöbbször megelégedettség érzését keltik. Ezek azonban a konkrét szociális kontaktusokat, cselekvéseket vagy probléma-megoldási kísérleteket helyettesítő ábrándok. Aki ilyen illúziókra építi életét, és minden élethelyzetet ennek a tükrében él meg, az egy sérülékeny fantáziavilágot teremt, ami bármikor összeomolhat.
4. Projekció
Az egyén saját elfojtott, vagy fel nem ismert érzéseit másoknak tulajdonítja, illetve azokat másokban véli meglátni. Erre van egy szép magyar közmondás”más szemében a szálkát megleli, de sajátjában a gerendát feledi.” Azok, akik állandóan projekcióval terhelik barátaikat egy idő után arra ébredhetnek, hogy senki nem keresi a társaságukat.
5. Intellektualizáció
Célja az érzelmi eltávolodás a kellemetlen érzés, gondolat okozta stresszhelyzettől. Lényege, hogy a személy olyan módon próbál eltávolodni a kellemetlen gondolatoktól, érzésektől vagy az azokat okozó stresszhelyzetektől, hogy absztrakt intellektuális formában kezeli azt. Egyszóval „kiokoskodja”, de még ezzel nem sikerül megoldani a problémát. A racionális személyek gyakran keresnek intellektualizáció segítségével agyafúrt magyarázatokat érzelmi konfliktusaikra és azokkal magyarázzák, mintsem hogy szembenézzenek velük.
6. Hasítás
A személy a környezetében lévő személyeket pozitív és negatív szempontok szerint két egymással ellentétes csoportra – pl: „jók”-ra és „rosszak”-ra – osztja. Ezután a pozitív csoportba tartózó személyekben általában megbízik, és ez a biztonság érzetét nyújtja számára, a negatív csoport felé tanúsított bizalmatlanság és óvatos magatartás pedig szintén a biztonságérzetet, így a komfortérzést szolgálja. Azonban jól tudjuk, hogy az élet nemcsak fekete fehér így ez a mechanizmus sem szolgálja hosszútávon a helyes konfliktusmegoldást.
7. Leértékelés
A mások leértékelésével az egyén nagyobbnak és fontosabbnak tekinti (és éli meg) magát a többieknél. A gyenge önértékelése miatt feltételezi hatalmasságát, mindenhatóságát és értékeli le a többieket. A külső megfigyelő számára ez a viselkedés sokszor hiúságként, nagyképűségként, fogalmazódik meg.
8. Sajnáltatás
Az egyén saját erejéből el nem érhető céljai elérését a környezete részvétének, sajnálatának manipulatív kiprovokálásával próbálja megvalósítani.
9. Testi szomatizáció
Az érzelmi aggodalmak testi tünetekben történő megnyilvánulása. Azok a személyek, akik nem tudják megfogalmazni a lelki fájdalmat idővel testi tünetek segítségével hozzák felszínre és adják tudatára a külvilágnak hogy lelki fájdalmuk van. Ez mindig egy segítségkérés is egyben.
10. Humor
Kellemetlen vagy éles helyzetek „tompítása” derűs hangulat keltésével. A konfliktus humorral való “elcsitítása” ideig-óráig segít a feszültség megoldásában, de hosszú távon nem alkalmas arra, hogy mindent elviccelve az egyén elbújjon a felelősségvállalás elől.
Az elhárító mechanizmusok tehát a pszichében megjelenő belső érzelmi traumák kivédésére, azok elleni védekezésre szolgálnak.
Azonban milyen mechanizmusok aktiválódnak abban az esetben, amikor kívülről, a külvilágból érkezik a megterhelés, veszély, vagy trauma?
A megküzdés, azaz “coping” mechanizmus.
Az angol kifejezés (to cope) a megterhelésekkel való megbirkózást, legyűrést vagy azokon úrrá levést jelenti. Krízishelyzetek, pl. válás, súlyos betegség, hozzátartozó elvesztése önmaguk is súlyosan megterhelik az egyént. Kihívást jelentenek, hogy fog a nehézségekkel szembenézni, hogy tud velük megbirkózni, milyen magatartással és cselekvésmódokkal kerül ki a bajból.
A coping háromféle stílusáról beszélnek:
1. A küzdő magatartású szembenéz a problémával, s mindent megtesz, hogy gyógyulását elősegítse. Mindenre kész, együttműködése gyógyítóival / segítőivel optimális.
2. Az elkerülő viselkedésű személy igyekszik mindent elkerülni, ami problémájával kapcsolatos. Tagad, és semmiképpen sem akar szembenézni a valósággal.
3. A magát megadó, kapituláló beteg passzív, függő, segítségre, támogatásra, vezetésre szorul.
Összefoglalva tehát lelki és pszichés működéseink rendkívül összetett és bonyolult folyamatok. A psziché mindig igyekszik fenntartani belső egyensúlyát, például a fent említett védekezési mechanizmusok illetve a coping mechanizmusok által.
