Istenképeink és a mögöttük lévő pszichológiai magyarázatok

Kinek milyen képe alakul ki Istenről? Milyen reprezentációkkal, sémákkal dolgozunk, amikor Istenre gondolunk? Hogyan lehet, hogy az anyával való kapcsolat meghatározza az istenképet? Mi az összefüggés a tárgykapcsolat-elmélet és az istenreprezentáció között? Mennyire van hatással a környezet a saját elképzelésünkre a Gondviselőről? 

A vallás és a pszichológia együttes elemzése egészen Freudig vezethető vissza. A pszichoanalitkus pszichológia atyja a vallást, mint az emberi fejlődés akadályát fogalmazta meg. Értelmezésében a vallás lehetőséget ad a kora gyermekkori projekcióra, arra hogy egy láthatatlan apa figurához kötődhessen a személy. Ezt Erikson gondolta tovább, aki az istenképet már az identitás részeként értelmezte. A szerző szerint a vallás egyik leglényegesebb pontja, hogy a legalapvetőbb bizalmat valaki felé irányítjuk, hiszünk a Gondviselésben.

A vallásról való gondolkodás fejlődésében jelentős lépcsőfoknak számít a tárgykapcsolat-elméletek megjelenése.

A  következőkben a Winnicott által bevezetett fogalmakat nézzük meg közelebbről, hogy megértsük a tárgykapcsolat-elmélet alapjait és jelentőségét az istenreprezentáció kialakulásában. Kezdjük az elég jó anya fogalmával:

Ez azt jelenti, hogy az édesanya a csecsemő igényeire megfelelően reagál, szükségleteit kielégíti. A gyermek fejlődése során édesanyával való kapcsolatából tanul, így fontos, hogy az anya tükrözze gyermeke érzéseit, viselkedését, és reakcióit. Így alakulhat ki az önbizalom, illetve a két fogalom együttesen építi a gyermekben önmaga értékességét, önazonosságát. Ebben a megismerő folyamatban érti meg a csecsemő a belső és a külső világot egyaránt. Ha megbízható gondoskodásban részesül, akkor a megbízhatóságba vetett hite is nagyobb lesz: tudja, hogy a szükségletei ki lesznek elégítve, nem hagyják magára, ezeket a tapasztalatokat aztán később a saját istenképébe is beépíti. Mindezeken túl tehát fontos az olyan körülmények fenntartása, amelyben a csecsemő biztonságosan fejlődhet, szükségletei kielégítésre találnak, jelzéseit empatikus, elfogadó viselkedés követi.

A fentieket Kohut az alábbi mondatával erősíti meg: „A kultúra három nagyszerű vívmánya: tudomány, művészet, vallás.” Így a kezdeti negatív hozzáállás a vallásossághoz feloldódni látszódik. Ezt mutatja a pszichológusok nyitottsága, és esetenként a spiritualitás kérdésének jelenléte a pszichológusi rendelőkben, kutatásokban.

Maga az istenreprezentáció a vallásos felfogás legfontosabb eleme, hiszen egy viszonyulási pont.

A viszonyulási pont lehet kidolgozatlan – a kevésbé vallásos családok esetében egy valószínűleg kevésbé részletes reprezentációval élnek, míg egy vallásos családban az istenkép kidolgozottsága részletesebb. Ennek mérésére rajzok készítését szokták használni, vagy projekciós tesztet, a Tematikus Appercepciós Teszt mintájára Vallásos Projektív Tesztnek nevezett mérőeszközt. Ezen túlmenően használnak kvalitatív interjúkészítési módszereket, ahol rendszerint mélyinterjúk elemzésével jutnak közelebb a kutatók az istenreprezentációkhoz, és derítik fel ennek alapjait, leképződésének módját.

Rizzuto, aki istenképekkel, azok alakításával foglalkozott, azt tartja, hogy

az istenfogalom két fő tényezőből tevődik össze.

Az egyik a kognitív folyamatokból, a gondolkozásból áll, amit a teológia és a filozófia aktívan alakít, amiben szerepe van a tanulásnak és a hitoktatásnak, ami alapján ismereteket sajátíthatunk el. Míg a másik tényezőt – ami főleg a korai istenkép meghatározója – a korai interperszonális kapcsolatok jelentik, melyben a gyermek megtapasztalhat valamilyen érzelmi komponenst, melyet később az istenképének alakításában is felhasznál. Így visszatérünk a cikk elején említett fogalmak jelentőségéhez – az anya tükröző szerepéhez és a bizalom kialakításához.

Ahhoz hogy még jobban megértsük, hogy egy csecsemő majd egy gyermek hogyan viszonyul a világhoz és hogyan alakul ki a Gondviselésben való hite, érdemes bevezetni az átmeneti tér fogalmát. A fogalom megértéshez szükség van a külső és a belső tér definiálására. A belső tér a baba belső folyamatainak tere, mely tartalmazza az ösztönöket, a fejlődő szelfet, a kezdetleges reprezentációkat. A külső tér pedig az anyát jelentő tényezők, az első tárgykapcsolat – ugyanis a tárgy ebben az esetben a személyre vonatkozik, akivel kapcsolatot alakít ki a csecsemő. A külső tér így a korábban említett fogalmakkal is összekapcsolható, tehát itt is fontos a tükrözés, az elég jó anyaság és a gondoskodás is. A kettő között található az átmeneti tér, amelyben sem a belső, sem a külső térre érvényes szabályok és hiedelmek nem jellemzőek.

Ebben a térben működik az illúzió, ami segíti a gyermek alkalmazkodását ahhoz, hogy nem mindenható,

van amikor édesanyja nem lehet közel hozzá. Az átmeneti térben lehetnek átmeneti tárgyak, amelyeket a gyermek szimbolikus jelentésekkel ruház fel – akkor van szüksége rá, amikor az anya nem lehet jelen. Átmeneti tárggyal a gyermek képes megélni saját hatékonyságát a saját világában, a valóságot így könnyebben tudja elfogadni. Egy átmeneti tárgy lehet egy párnacsücsök vagy egy kedvenc alvóka is – olyan tárgyak, dolgok melyek segíti a gyermeket a valósághoz való alkalmazkodásban. Az átmeneti tér helyet ad a vallásnak, a kultúrának és a művészetnek is.

Az istenreprezentáció

Az átmenti tér egyik legállandóbb tárgya az istenreprezentáció. A reprezentáció kialakulásában szerepet játszik az anya-gyermek kapcsolat, a szelf-reprezentáció, a tárgyreprezentációk, az anya tükröző funkciója is. Noronha egy 2016-os cikkében 14 tényezőt említett, ami hatással van az istenkép kialakulására (ilyenek például a vallási tapasztalatok, saját tulajdonságok, elsődleges kapcsolatok, képességek, kulturális tapasztalatok és egyéb tényezők). Míg Grom modellje szerint

Isten elképzelésében a szülői hatások mellett jelentősége van a gyermek által elsajátított sémáknak és az önértékelésének is

– de erre a folyamatra hat a vallási közösség és az ott elsajátítottak, valamint más referencia csoportok is.

Az anyával való kapcsolat jelentősége tehát a kötődésben és Erikson szerint az „ősbizalom vagy ősbizalmatlanság” kialakulásában is meghatározó. A megbízhatóság az istenreprezentációkban is fontos, ugyanis így tud később felnőttként a gyermek Istenhez bizalommal fordulni.

A gyermek fejlődésével, a saját maga természetes szeparációjával és a családi értékek hatásával változik a self-reprezentáció és így az istenfogalom is, illetve ezeknek az összetettsége. Ami azt is jelenti, hogy több érzelmi kapcsolattal, szimbolikus jelentéssel és megélt tapasztalattal kapcsolja össze egy fejlődő gyermek a képet, amelynek komplexitása a gyermeki fejlődési szintnek megfelelő. Ennek érdekessége, hogy

a harmadik életév környékén még omnipotens képként szerepel a gyermek számára Isten, aki hatalmasabb a szülőknél, mindenhol jelen van,

míg 6 éves korában már nem a fantázialényekhez, hanem egy élőbb, valóságos személyhez hasonlító képe alakul ki róla – akihez lehet beszélni, akivel lehetséges a kapcsolat kialakítása. Ebben az időszakban kezd fejlődni a „privát Isten” is, ami a gyermek saját viszonyulását is takarja. Végül serdülőkorban már egy transzcendens lényként értelmezik Istent – ez összefüggésben van az erre a korra jellemző komplex gondolkodással, a szülői függés ambivalens érzéseivel, a saját identitás komplex kifejlődésével és a korosztályra jellemző kérdések megválaszolásával is.

Végül az istenreprezentációnak és az Istennel való kapcsolatnak a halál közeledtével is jelentősége és szerepe van– ekkor újra jelentkeznek a hit, a vallás témája és az ide kapcsolódó kérdések. Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete értelmében ebben az időszakban egy ideális megbékélés szükséges; az integritás elérése az életszakasz pozitív kimenetelét jelenti.

Tehát az istenképet nagyban befolyásolja az első kötődésünk, a szüleinkkel való kapcsolat. Komplexitását tekintve saját fejlődésünk és gondolkodásunk összetettsége van rá hatással, illetve a modellek szerint a minket érő környezeti hatások – vallási felekezetek, hittanórák és egyéb minket érő szociális hatás is befolyásoló tényező lehet.

Felhasznált irodalom:

Carver, Ch. S. & Scheier, M. F. (2006). Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó

Magda R. (é. n.). Az istenreprezentáció kognitív szempontú vizsgálata. 132.

Noronha, K. J. (2016). Influences on God Images of Older Vowed Religious Men. Counseling and Values, 61(1), 64–79. https://doi.org/10.1002/cvj.12026

Stulp, H. P., Koelen, J., Schep-Akkerman, A., Glas, G. G., & Eurelings-Bontekoe, L. (2019). God representations and aspects of psychological functioning: A meta-analysis. Cogent Psychology, 6(1), 1647926. https://doi.org/10.1080/23311908.2019.1647926

Székely, I. (2006). Pszichoterápia és vallás—Újraközeledés. Animula Kiadó.