Döntéseinket, cselekedeteinket gondolkodási csapdák tucatjai befolyásolják, észrevétlenül, nap mint nap. Ha tisztában vagyunk velük, és megtanuljuk őket felismerni a saját életünkben, nehezebb lesz megvezetni minket.
Az Egyesült Államokban a felnőttek közel 50 százaléka hisz a kísértetekben, 26 százalékuk pedig a boszorkányokban. Négyből egy amerikai hiszi, hogy a Nap kering a Föld körül, 11 százalékuk pedig nem zárja ki, hogy a világot emberbőrbe bújt gyíkok irányítják – sorol fel néhány megmosolyogtató téveszmét nemrég magyarul is megjelent Alternatív tények című könyvében Åsa Wikforss.
Ennél komolyabb problémát okoz a svéd filozófus szerint az, hogy az emberek jelentős része olyan alapvető tudományos tényekkel sincs tisztában, mint hogy például az emberi tevékenységek igenis komoly hatással vannak a klímaváltozásra.
Miért hiszünk el képtelenségeket?
A svéd filozófus szerint ezzel kapcsolatban két kérdés is felmerülhet. Az egyik: hogyan hihetnek el emberek ilyen valótlanságokat egyáltalán? A másik: hogyan hihetnek bennük azután is, hogy szembesülnek a cáfoló bizonyítékokkal?
Az első kérdésre a válasz Wikforss szerint az, hogy ez leginkább attól függ, milyen forrásokból tájékozódunk. Akik meggyőződéseik kialakításakor megbízhatatlan sajtótermékekre, tájékozatlan barátokra vagy épp politikai propagandára kénytelenek támaszkodni, azoknak nem lesz valós képük a világról. Még akkor sem, ha amúgy erősen hisznek abban, hogy értik a világ működését.
Ez egyfajta ördögi kört indít el, befolyásolva többek között a kritikai gondolkodás képességét is. Minél több téves meggyőződése van valakinek, annál több jön még hozzá, és annál nehezebben tudja korrigálni a tévedéseket. Vagyis ezek az emberek nem tudnak eleget, hogy megértsék és helyesen értékeljék az ellenérveket – mutat rá a svéd filozófus.
Nem vagyunk olyan racionálisak, mint gondoljuk
Pszichológiai kutatások sora bizonyítja, hogy – bár szeretünk magunkra racionális lényként gondolni – a valóságban sokszor hagyatkozunk korábbi tapasztalatokra, megérzésekre, előítéletekre és becslésekre. Ez önmagában nem baj, sőt hatalmas előny. Ha ugyanis mindenről tudatosan akarnánk határozni, életünket pillanatok alatt ellehetetlenítené a rengeteg felesleges döntési szituáció.
Ösztönös válaszainknak – vagy ahogy a viselkedéspszichológia nevezi, a gyors gondolkodásnak – azonban áruk van: néha nem a megfelelő választ adjuk egy adott szituációra. Helyzetértékelésünket torzíthatja ugyanis például egy személyes emlék, egy rögzült előítélet, de még egy önkényesen kiválasztott, teljesen irreleváns viszonyítási pont is.
Ha szerencsénk van, ezekben a helyzetekben működésbe lép elménk racionálisabb, információkat begyűjtő és elemző része. A tudatos odafigyelésre és elemzésre épülő, úgynevezett lassú gondolkodás során mérlegeljük, majd megerősítjük, elvetjük vagy épp árnyaljuk a gyors gondolkodás eredményeit.
Ezekre a csapdákra érdemes figyelni
Optimális működés esetén az ember a kétfajta gondolkodási mód – a gyors és a lassú – között kapcsolgat, az adott helyzettől függően. Ehhez azonban tudatosságra van szükség. Egyrészt érdemes tisztában lenni az emberi elmére jellemző gondolkodási csapdákkal. Például azzal a jellemző tulajdonsággal, hogy a hétköznapokban gyakran megbukunk a valószínűségek megítélésekor.
Ez történik például akkor, ha azt gondoljuk, hogy – csak mert a híradókban és a filmekben előszeretettel foglalkoznak velük – a cápatámadások gyakoriak, ezért a gyermekeinket nem engedjük vízbe a családi nyaraláson. Vagy hogy hajlamosak vagyunk csak a meggyőződéseinket megerősítő információkkal foglalkozni, és figyelmen kívül hagyni a világlátásunkkal ellentéteseket. De előfordul olyan is, hogy nem a saját érdekünk szerint foglalunk állást egy kérdésben, hanem az általunk támogatott politikai erő álláspontja alapján. Például azért nem vesszük fel az oltást, mert nem bízunk az ezt kötelezővé tevő kormányban.
Ismerjük meg magunkat is
Sokat segíthet az ilyen helyzetek felismerésében az is, ha felfedezzük és fejben tartjuk, hogy minket általában milyen szituációkban vezet félre a gyors gondolkodás. Figyeljük meg, milyen környezetben, milyen témákban, milyen körítéssel csapnak be a legkönnyebben! Gyakrabban elbukunk például, amikor az információ tálalása erős érzelmet vált ki belőlünk? Vagy amikor fáradtak és éhesek vagyunk? Esetleg amikor egy régi álmunkra kínálnak megoldást? Netán amikor az információt dömpingszerűen, ömlesztve kapjuk a Facebook-hírfolyamunkban?
Valamennyi felsorolt eset indokolhatja a fokozott óvatosságot, majd a lassú gondolkodás – és azon keresztül a tudatos ellenőrző mechanizmusok – bekapcsolását. Fontos fejben tartani, hogy – bár személyenként különbözhet, kit mikor visz félre a gyors gondolkodás – valamiféle gondolkodási csapda minden embert érint. Ezért aztán ugyanúgy nem érdemes szégyellni ezeket a gondolkodásbeli defektusokat, mint abban a tévképzetben élni, hogy mi minden megtévesztési kísérletre fel vagyunk készülve, minket aztán semmivel sem tudnak megvezetni.
