A csapda, amibe egymás után rengetegszer bele tudunk lépni, és csak utána vesszük észre, hogy valami nem oké. Sokáig megfogalmazni sem tudjuk, hogy miért nem. Mert elsőre nem érzünk egyértelmű fájdalmat, inkább csak valami kellemetlenséget, diszkomfort érzést, káoszt, zűrzavart, valamit, amit nem jó érezni. Pont ettől veszedelmes, mivel nem okoz hasogató fájdalmat – ezért nem fogjuk fel sokáig, mennyire fontos védekeznünk ellene. Hosszú távon viszont mégiscsak mérgezi a lelket, és óriási károkat tud okozni.
Mivel az ilyen csapdát felállító ember látszólag mindig jót akar, sokan egyáltalán nem értik, miért tiltakozunk egyszer csak minden porcikánkkal a csapdába lépés ellen; miért kezdünk el mégis védekezni, miután átláttuk, hogy milyen negatív hatással van ránk.
„De hát, ő csak jót akar. Csak miattad teszi. De hát csak viccelt! Csak véletlenül csúszott ki a száján a bántó mondat. Különben sem úgy gondolta.”
Csakhogy a bántó mondatok „véletlenül” legközelebb is kicsúsznak a száján. Aztán megint és megint és megint. A jó szándéka valahogy legközelebb is fájdalmat okoz, „csak úgy véletlenül”. Látszólag nem haragszik, látszólag nem ingerült, nem akar bántani. Aztán mégis mindig úgy sikerül. Éppen ettől a legveszedelmesebb csapda, mert annyira megtévesztő.
A passzív agresszív emberek másképp bántanak
Nem direkt agresszióval, nem vállalt haraggal, nem hangos kitöréssel. Csak halkan, kedvesen, mosolyogva szarnak le.
Nem ordítanak, nem követnek el erőszakot. De rezzenéstelen arccal nézik végig, ahogy valaki más erőszakot követ el rajtad, akár fizikait, akár érzelmit. Ami miatt a legártalmasabb a másik ember lelkére, az éppen az, hogy mivel ő nem vállalja a haragot, a negatív érzéseket, az indulatot, ezért annak kell kínosan éreznie magát, aki védekezni próbál ellene.
A passzív agresszív ember a másik védekezését ügyesen forgatja úgy, mintha az támadás lenne. Zseniálisan adja át az agresszív szerepet mindig a másiknak, hogy ő továbbra is ártatlannak tűnjön.
Ha ő mond vagy tesz valami bántót, az nem baj, de ha a másik ezt kimondja, azonnal sértett pozícióba helyezkedik, ezzel is magánál őrizve az ártatlan szerepét. A probléma nevén nevezését pedig agresszív dolognak értelmezi, és úgy is tálalja.
Bármilyen konfliktust próbálunk vele megbeszélni, vagy meg se hallja, vagy pedig úgy viselkedik, mint egy bumeráng. Azonnal átveszi a sértett szerepet, és szavainkat kiforgatva úgy tesz, mintha a konfliktus kimondása aljas támadás lenne. Így megint a másiknak kell szégyenkeznie, vagy kellemetlenül éreznie magát. A bumeráng visszaüt. Így megint úgy tűnik, „a hiba a másik készülékében van”, megint a másik tűnik bunkónak, a haragot, az agresszió érzését újra ügyesen átruházta a másikra.
Egy passzív agresszív ember mellett mindig a másik tűnik haragosnak, indulatosnak, és amíg a csapdába belelép, egy állandó bűntudat vagy diszkomfortérzés szegődik mellé társául.
Szóljunk? Ne szóljunk? Hol a csapda?
A passzív agresszív ember nem erőszakosan bánt. Inkább simogatva. Kedvesen. Mosolyogva. Úgy simogat, ahogy nem jó, ott, ahol nem jó, és olyankor, amikor nem jó. Rendszeresen olyat tesz, amiről tudja, hogy a másik nem akarja. És ha a másik szóvá teszi, hogy ettől ő kellemetlenül érzi magát, és megkéri, hogy hagyja abba, akkor ő ártatlanul értetlenkedik:
de hát, ő csak simogat, és már simogatni sem szabad?
És ezzel az ártatlan kérdéssel is el tudja érni, hogy a másik rosszul érezze magát. Ha pedig nem kérjük meg, hogy hagyja abba, sosem fogja. Nincs jó megoldás. A csapdából nincs jó kiút, a helyzeteknek nincs jó kimenetele. Ha nem szólunk, akkor viszont állandóan olyat fog tenni, ami rossz nekünk, ha szólunk, megpróbálja elérni, hogy szívtelennek érezzük magunkat. Sarokba szorít, és hiába szólunk finoman, hogy ki akarunk menni onnan, nem enged. A finom jelzéseket teljesen figyelmen kívül hagyja: mosolyogva és kedvesen.
Ilyenkor már csak egyféleképp tudunk kijutni a sarokból, ha kirúgjuk magunkat onnan. És máris nála a sértett szerep, máris ránk ruházta a saját agresszióját, amit ő nem mer, nem akar érezni, vállalni. Máris kezdődik a mártírság, hogy „de hát, ő csak jót akar, és mégis mindig bántást kap”. Mivel a csapdából nincs jó kiút, bármit teszünk, beindítja a játszmát, és a szokásos forgatókönyvet, a legjobb lehetőség, amit választani lehet, a csapda kikerülése.
A piros alma ellen nem lehet védekezni
A másik mód, ahogy egy passzív agresszív ember bántani tud, az a bizonyos „jóra való restség”, amiről Márai is írt. Hogy mondhatna valami kedveset, de nem teszi. Kifejezhetné a szeretetét, de nem teszi. Megvédhetne, de nem teszi. Kiállhatna mellettem, de nem teszi. Segíthetne többféleképpen, de nem teszi.
Éppen úgy, mint a simogatva bántást, ezt is úgy teszi, hogy egy-két alkalom után még lehet, hogy a másiknak nem tűnik fel. Bár érzi, hogy cserben hagyták, de még lehet azt gondolni, hogy „szeretett volna segíteni, csak nem tudott, nem mert. Csak én nem szóltam elég hangosan, nem voltam érthető”.
És észrevétlenül már megint elérte, hogy a másik úgy érezze, a hiba az ő készülékében van. Ettől olyan veszedelmes a csapda, mert mindig ezt a hatást éri el, ha belelépünk.
Egyszer játszottam egy gyerekkel, a játékban szerepelt Hófehérke és a boszorkány is, aki meg akarja őt mérgezni. A kislány ezt a játékot akarta folyton ismételni, hogy Hófehérkéhez menjen el a mostohája, és próbálja megmérgezni. Ment is a mostoha, vitte a szép piros almát, és Hófehérke mindig elfogadta, aztán összeesett. Megkérdeztem a kislányt, hogy Hófehérke nem tudja-e magát megvédeni. A válasza pedig a mai napig itt cseng a fülemben. Szinte felkiáltott: „Hát, Eszter, egy piros alma ellen nem lehet védekezni!”
Azóta is mindig ez a mondat jut eszembe, amikor passzív agresszióval találkozom. Mert az ő mérgük is mindig be van csomagolva egy szép piros almába, egy mézes-mázas külsőbe, ami rettenetesen megtévesztő.
Egy sima mérget nem iszunk meg. De egy olyat, ami be van csomagolva jó szándékkal, látszólagos szeretettel, kedvességgel, sokkal inkább. Szinte szégyelli magát az ember, aki nem akar egy gyönyörűnek tűnő piros almát, mézes-mázas cukrot elfogadni. És ez a passzív agresszió útvesztője.
Mert bár finomabban bánt, mint egy erőszakos bántalmazó, a mérget lassabban adagolja, hosszú távon mégis elviselhetetlen fájdalmat okoz a léleknek. Amíg nem látjuk át, nem tudunk védekezni ellene, addig folyton belehúz abba a spirálba, aminek az lesz a vége, hogy „a hiba valószínűleg az én készülékemben van. Mert biztos megvédene, ha tudna, biztos segítene, ha kérném, ha hangosabban kérném, ha egyértelműbben kérném. Biztos szeret, csak én nem veszem észre. Csak nem tudja kimutatni. Csak én várok túl sokat.”
Ha védekezni akarok…
…akkor bunkónak kell éreznem magam. Ha hangosabban szólok, szintén. Ha kimondom, hogy ez nekem rossz, akkor is. Ebben a beszorult helyzetben két választása van az embernek, vagy a saját érzéseit kérdőjelezi meg állandóan, vagy saját magát hibáztatja, hogy a másikat felmentse, és magát védje a fájdalomtól. De így nem tud védekezni, így a bántások állandósulnak, és saját magával sem lehet békében.
Csak úgy tudja egy idő után a másikat felmenteni, ha saját magának fordít hátat.
A másik választás rövid távon fájdalmasabb, hosszú távon viszont sokkal kíméletesebb és kifizetődőbb. Ez pedig az: belátom, hogy ő engem nem azért nem véd meg, mert nem tud, hanem azért, mert nem is akar. Nem azért nem érzem a szeretetét, mert nekem túl magasak az elvárásaim, vagy nem rosszul érzékelem a dolgokat, hanem azért, mert nincs mit érezni. Mert nincs az a szeretet benne felém, aminek lennie kellene. Ezt ő is tudja, én is tudom, de mégis mindig úgy kell csinálni, mintha…
Nem azért mond mindig minden helyzetben olyat, amit nem kellene, mert azt hiszi, vicces, vagy véletlen kicsúszik a száján, hanem azért, mert bántani akar. De csak passzívan, finoman, mosolyogva. Hogy ne lehessen lebuktatni. Nem azért adja oda az almát századszor, mert azt hiszi, hogy az egy ártatlan piros alma. Ő nagyon jól tudja, hogy az alma mérgezett, de neki elég az is, hogy nem látszik rajta. A látszat elég. Hogy más nem látja. Ha lázadozni kezdek a piros alma ellen, azonnal jön az értetlenkedés, akár felém, akár mások felé, hogy: „de hát, ő csak egy szép piros almát adott, és nem érdemli a lázadozást”. Ezzel eléri, hogy máris többen állnak mellé, mint mellém, máris többen védik őt, mint engem.
Mert mások is csak az alma külsejét látják, ám a mélyben meghúzódó érzelmeket zseniálisan titkolja, ahhoz nem enged hozzáférést. Talán még magának sem.
A második választás fájdalmas, mert itt már nincs remény. Nem marad illúzió, nem marad „hátha… mi lett volna, ha másképp tettem volna”. Az illúzió elveszik, a kapcsolat elveszik. Mégis van ennek a megoldásnak egy hatalmas nyeresége. Hogy többé nem lépünk bele a csapdába, nem harapunk bele a mérgezett almába, nem engedjük magunkat bántani. Illúziók helyett valódi kapaszkodókat, mérgező kapcsolatok helyett pedig igazán szerető kapcsolatokat találunk. A saját érzéseinkkel újra össze tudunk barátkozni, a belső egyensúly helyreállhat, megtanuljuk magunkat megvédeni, és saját magunkat mentjük fel. Saját magunknak csak így tudunk feloldozást találni.
A jóra való restség
Mert mint ahogy a bántalmazás soha nem az áldozat szégyene, úgy a „jóra való restség” sem a másik ember hibája. És bár a látszat azt sugallja, hogy kevesebb fájdalmat okoz, mint egy erőszaktevő, mégis, ahogy Márai is mondja:
„A legtöbb emberi szerencsétlenség, nyomorúság, a reménytelen, szégyenletes és baljós emberi helyzetek igazi oka leggyakrabban nem is az emberek gonoszsága, hanem egyszerűen a tunyaság. Az a bizonyos »jóra való restség«, melyről a Biblia beszél. Egy gyilkos meglehetősen ritka emberi tünemény. A gyilkossághoz már erő kell, egyéniség, képzelőerő, nagy indulatok. Gyilkosok ellen lehet védekezni is. Aki gyakoribb, s
aki ellen nem lehet védekezni, s aki az emberi nyomorúságot és tragédiákat millió számra tenyészti, az a jámbor és tunya ember, aki elfordítja fejét, ha valamilyen aljasságot vagy jogtalanságot lát,
nem emeli fel a telefonkagylót, ha segíthetne is e figyelmeztetéssel, óvatosan körüljárja az emberi nyomorúságot, és szótlanul odább megy mellőle, holott különösebb áldozat és erőfeszítés nélkül visszaadhatná egy ember kedvét az élethez, vagy segíthetne egy nyomorulton. Az ember, aki harcra kel a világgal a maga zsarnoksága érdekében, nem olyan veszedelmes, mint az udvarias, sunyi és megfontolt középszerűség, a hümmögő középutasság, a gyáva és lusta önzés. Ez a főbűn. Ez a fajta ember csinálja a világot olyanná, amilyen, s neki köszönhetjük, ha e tapasztalatok birtokában különösebb sajnálkozás nélkül búcsúzunk halálunk órájában az emberi világtól.”
