Sok okos és erős nő szembesül a problémával, hogy nehéz társat találnia. Mi lehet ennek a háttere, és mi segíthet?
Adott az okos és határozott nő, aki azt tanulta meg életében, hogy nem támaszkodhat másokra, ezért oly mértékben megerősödött, hogy a férfiak nagy része már nem tartja elég nőiesnek és törékenynek. Ebből fakadóan a férfiak vagy elfordulnak tőle, vagy nem érzik, hogy szükség lenne rájuk.
Így a nő végül újra és újra megéli, hogy valóban nem számíthat a férfiakra, ezért még jobban meg kell erősödnie. Egyértelmű, hogy ebben a folyamatban napról napra távolabb kerül az áhított párkapcsolati léttől.
Mikor erősek?
Mi van azonban a jelenség mögött? Az erős nők egyben férfiasak is, vagy csak annak tűnnek? Valójában arra vágynak, hogy legalább a párkapcsolaton belül ne kelljen erősnek lenniük. Azt szeretnék, hogy a férfi náluk is erősebb legyen, és olyan stabil, hogy bízni lehessen benne, mert képes őket megtartani.
Ezen a biztos támaszon aztán az erős nők fokozatosan megengedhetnék maguknak, hogy rétegről rétegre levegyék a páncéljaikat, újra törékenyekké, érzékenyekké is válhassanak, hogy ne ők vívják meg az összes csatát. Ezáltal mernének ismét gyengéd nők lenni, amire annyira nagyon vágynak, de ami egyben a kiszolgáltatottság érzésével kapcsolódik össze számukra.
Biztonságos környezet
Teljesen érthető, hogy csak kellően megtartó és biztonságos környezetben merünk jobban megnyílni, megmutatni a sérülékenységünket. Az önismereti csoportokban is a résztvevők eleinte csak a rutinjuk szerint mernek megmutatkozni, azaz leginkább rejtőzködni. Miután azonban egy-két bátor csoporttag a legféltettebb titkát is elárulja, és a többiek elfogadók, idővel kezd mindenki kicsit oldottabbá válni, és megérezni annak az ízét, hogy mennyire jó, amikor letehetjük a terhünket azáltal, hogy merjük vállalni önmagunkat.
Sakkozás helyett
Ugyanígy, ha egy párkapcsolati helyzetet nézünk, sokszor azért nem mer egyik fél sem lépni, mert nem tudja, mire számíthat. A nő nem meri elengedni magát, a férfi nem mer dominánsabb lenni, mert fél, hogy azzal irritálja a nőt. Elhíresültek azok az esetek, ahol a nők kikérik maguknak az előzékenységet, mert az azt jelenti számukra, hogy a férfi gyengébbnek tartja őket, emiatt viszont számos férfi óvatosabban tesz meg ilyen gesztusokat. Változást csak az hozhat, ha valamelyikük elég bátor ahhoz, hogy arra figyeljen, ami belőle jön, ne pedig azt próbálja kitalálni, hogy vajon mit reagál majd a másik, mi a taktikailag biztonságos lépés.
Az anya mintája
Ezt az élményt a saját származási családunkból hozzuk. Ott éljük meg először, hogy a többiek tudnak minden lépésünkről, hogy számíthatunk másokra, ha valami nehéz. Szerencsés esetben tehát ott vannak a felnőttek, akik előtt lehetünk gyengék is, akik megtartanak. Ha nem ezt hozzuk otthonról, sokszor két irányba mehet el az alkalmazkodásunk, fejlődésünk. Az egyik, hogy mindig támaszt keresünk a másikban, vagy mi magunk válunk olyan erőssé, hogy ne legyen többé szükségünk másokra, mert már nem hiszünk abban, hogy a vágyaink teljesülhetnek.
Utóbbi esetben gyakran azt tapasztat, hogy olyan családokból érkező nők válnak ilyen erőssé, ahol hiányzott az apa: elhagyta őket, vagy nem lehetett rá számítani, és emiatt az erőssé vált anya nevelte őket. Rengeteg élettörténetben hangzik el ilyenkor, hogy „nálunk anya hordta a nadrágot.” Az az érdekes, hogy a másik véglet is hasonló irányba tolhat valakit: ha gyenge, áldozati típusú anya nevelte, mert akkor óriási erőfeszítést tehet az illető, hogy ő ne kerüljön hasonló helyzetbe.
A hagyományos felállás
Tehát a túl erős és a túl gyenge anya mintája is kiválthatja egy nőben hogy egymaga is erős és túlélő legyen. Ideális esetben abban nevelkedünk, hogy van erős, biztonságot adó apánk, aki tud határokat húzni, szabályokat teremteni, aki következetes, aki megvéd, és van érzelmi biztonságot adó, feltételek nélkül szerető anyánk.
Ebben a felállásban mindenki egyformán értékes és elengedhetetlen része a családnak, és nem versenyeznek egymással. Akkor azonban, ha kiesik az egyik szülő, a másiknak át kell vennie annak a feladataiból, és emiatt fel kell erősítenie magában a másik szülői szerephez fontos részeit is.
Az anyának tehát kicsit apává is kell válnia abban az értelemben, hogy egzisztenciális stabilitást nyújtson, az apának abban, hogy érzelmileg elfogadó légkört teremtsen. Emberek ezrei élik meg nap mint nap, mennyire nehéz ez: például hogy egy rossz iskolai eredményt számonkérjenek a gyereken, vagy inkább megszeretgessék őt.
Dicséretre vágyni
A mintákon túl számolnunk kell még egy alattomos jelenséggel, amely leegyszerűsítve úgy hangzik, hogy az az ember, aki szemben ül velünk, sokszor éppen azt fogja érezni önmagával kapcsolatban, amit mi érzünk. Tehát a férfi azt érezheti, hogy ő kevés egy ilyen tiptop nőnek, mert az biztosan többre vágyik, miközben a legtöbb nő is ettől retteg hasonló helyzetben, és éppen ebből kifolyólag még többet és többet akar mutatni.
Be akarja bizonyítani, mennyi mindenben ügyes, hátha akkor kivívja a férfi tiszteletét és csodálatát, hiszen azt tanulta meg, hogy teljesíteni kell ahhoz, hogy megdicsérjék. Észre sem veszi, hogy éppen ezzel távolítja el a férfit, aki ettől a viselkedéstől egyre jobban szorong.
Az okos és erős nők tehát végtelenül vágynak a dicséretre, a visszaigazolásra, ezért olyan az életvezetésük, hogy állandóan letesznek valamit az asztalra. Ám épp ezek miatt a környezetükből egyáltalán nem azt az érzést váltják ki, hogy nekik szükségük lenne bármilyen megerősítésre, hiszen olyan erősnek tűnnek már így is.
Elég jók
Természetesen mindannyian vágyunk arra, hogy pozitív visszajelzéseket kapjunk. Ám ezeket a nőket a szeretetéhség motiválja. Az emberek úgy működnek azonban, hogy ha valakinek sok van valamiből, akkor már minek adni neki. Ha van önbizalma, sikerei, akkor minek dicsérgessük még, úgyis tudja magáról.
Pedig nem. így van. Ha tudnák, ha megélnék magukról, hogy „elég jók”, akkor nem hajtanának ennyire. Ez megtévesztés: önmagukat is félrevezetik ezzel és másokat is. Azt mutatják, amit hinni szeretnének magukról, és közben belül folynak a könnyeik. A férfiak pedig épp ezeket a legféltettebb érzéseket nem látják, hanem csak az erős külsőt, ami őket is bekeményíti, és rivalizálást élnek meg.
Milyen szépen kapcsolódhatnának pedig, ha a valódi vágyaik és érzéseik kerülnének előtérbe: a nő hadd legyen nő, a férfi hadd legyen férfi. Ehhez azonban az okos és erős nőknek kell néha bátorságot meríteniük, megkockáztatva, hogy a teljesítményeik és a maszkjaik helyett önmagukból is mutassanak valamit. Ha ezt nem teszik meg, akkor csak a páncéljaikra tud reagálni a világ. Hogyan is tudhatnák meg, hogy szeretik-e önmagukért őket, ha csak azt engedik látni, amit maguk elé tettek, hogy megvédje őket?