A boldog, önálló élet alapvető feltétele, hogy tisztában legyünk a saját szükségleteinkkel, vágyainkkal, érdekeinkkel, céljainkkal és nem utolsósorban a felelősségünkkel. Ezek mentén határokat állítunk fel, hiszen meg akarjuk őrizni önmagunkat. Miénk a testünk, a gondolataink, az érzéseink, mi döntünk a szellemi és anyagi javaink felől, és ezeket senkinek sincs joga elvenni tőlünk.
Aki gyermekkorától fogva tudva vagy tudattalanul meghúzza a megfelelő határait, az nem engedi, hogy bárki ráerőltessen olyat, ami az akaratával ellentétes lenne. Természetesen mások határait éppen úgy tiszteletben tartja, mint a sajátját. Erre akkor vagyunk képesek, ha van önbecsülésünk, és valamilyen mértékben függetleníteni tudjuk magunkat a környezetünktől.
A környezetünk alatt itt a szociális mezőt értem, amely az a társas közeg, amelyben élünk, és amit közvetlenül a társunk, családunk, tágabb értelemben pedig nagyobb közösségek alkotnak, vagy a társadalom. Az az ember, aki ki van szolgáltatva mások véleményének, hangulatainak (mezőfüggő), az túl gyakran köt irreális és a saját érdekeit, érzelmeit sértő kompromisszumot.
Ne feledjük, hogy az énhatárok megtartása nem önzés, hanem önbecsülés, ami előfeltétele annak, hogy mások is becsüljenek minket. Mégis van, aki úgy hiszi, hogy fel kell adnia magát azért, hogy elfogadást, szeretet kapjon. Ezzel olyan csapdába esik, amelyben minél inkább behódol mások akaratának, annál jobban kihasználják, és nem kap cserébe semmit, ugyanis azt sugallja: „Én nem vagyok fontos”.
Egy idő után nagyon frusztráló és keserű ez az érzelmi védtelenség, ami kéretlen mártíromsághoz, kapcsolódási problémákhoz, boldogtalansághoz vezet. Természetesen az önzés a másik véglet, ami egyáltalán nem egyenlő az önbecsüléssel. Az érett személyiség képes tisztelni önmagát és másokat.
A szülők mintája
A szülők egyik legszebb és legfontosabb feladata, hogy megtanítsák a gyermeküket boldognak lenni, az élet szépségeit élvezettel befogadni. Elsősorban úgy, hogy példát mutatnak a saját hozzáállásukkal. A gyermek a viselkedési mintákból veszi át a legtöbbet.
Szülőként érdemes végiggondolni, milyen a viszonyunk önmagunkkal és a minket körülvevő világgal. Ha jól képviseljük magunkat, és örömöt, szépséget találunk az életben, nagy eséllyel a gyermekünk is így fogja megélni önmagát és a világot. Megengedjük-e gyermekünknek, hogy felfedezzen, válasszon és érezzen? Egyformán fontosak-e a családtagok érzései?
Amikor egy családban a szeretet feltételekhez van kötve vagy az érzelmi szükségletek másodlagosak, ott bizony nem alakul ki a gyerek önbecsülése. Akit gyermekként mindenben korlátoztak, szeretetmegvonással büntettek vagy folyamatosan kritizáltak, nem tanulja meg képviselni vagy megvédeni magát. Ellenben megtanulja elnyomni a saját igényeit, indulatait és örömét. A feltétel nélküli engedelmesség meggátolja, hogy kialakuljon benne a felelősségérzet, a döntés és a választás képessége. Nem tanulja meg, mi a jó neki, mire vágyik, képtelen lesz nemet mondani, kezdeményezni. Nem kell részleteznem, hogy ez milyen károkhoz vezet.
Akarat
A gyerekek is kijavítják egymást, amikor valamelyikük úgy fogalmaz, hogy ezt vagy azt „akarom”. Egyes pedagógusok szerint ez a megfogalmazás udvariatlan. „Nem akarom, hanem szeretném!” – korrigálják a kicsiket. Azonban az óvodás gyerekekben éppen csak kezd kifejlődni az énerő, körvonalazódnak a szükségletek, vágyak, miért kellene ezeket elnyomni vagy tompítani? Később a függő felnőtteken rosszallóan kérjük számon az akaraterőt, amit gyermekként megtiltottak nekik.
A letört akaratú gyermek felnőttként könnyebben válik hazudozóvá, függővé, szorongóvá vagy mások áldozatává. Akinek gyengék az énhatárai, az mindenkinek megpróbál megfelelni, igent mond minden kérésre, majd később megbánja, a feszültség pedig a sok belső ellentmondás miatt csak nő benne, ami egy idő után megbetegíti.
