Az alternatív valóság egy jól leírható pszichológiai és társadalmi működés. Olyan kognitív és kommunikációs torzítási rendszer, amelyben a tények helyére egy érzelmileg, hatalmilag vagy identitás szempontjából előnyös értelmezés kerül. Egyéni szinten ez megjelenik bántalmazó és nárcisztikus kapcsolatokban, kollektív szinten pedig autoriter rendszerek működésében. A mechanizmus alapja minden esetben ugyanaz
….a valóság közvetlen megtapasztalásának gyengítése és egy közvetített narratíva megerősítése.
A pszichológiában ezt több jelenség együttese írja le. Az egyik a kognitív disszonancia, amelyet Leon Festinger írt le, amikor a valóság és a belső meggyőződés ellentmond egymásnak, az ember hajlamos a valóságot torzítani, hogy csökkentse a feszültséget. Ehhez kapcsolódik a megerősítési torzítás, amely során az egyén azokat az információkat keresi és fogadja el, amelyek alátámasztják a már meglévő hiteit. Kapcsolati dinamikákban ehhez társul a gaslighting jelensége, amelyet klinikai és szociálpszichológiai kutatások is vizsgálnak, a másik fél szisztematikusan megkérdőjelezi az egyén érzékelését, emlékeit és értelmezését, ezzel destabilizálva az önbizalmát és a realitásérzékét.
Autoriter rendszerekben ugyanez a mechanizmus nagyobb léptékben jelenik meg. Hannah Arendt munkássága pontosan leírja, hogy a totalitárius működés nem egyszerűen hazugságokra épül, hanem egy olyan alternatív valóság létrehozására, amelyben az emberek elveszítik a különbségtétel képességét igaz és hamis között. A propaganda nem pusztán információt torzít, hanem új jelentésrendszert hoz létre. Ebben a rendszerben hatalmi alapon definiálódik.
Az alternatív valóság kialakulásának folyamata több lépésben történik. Először a valóságérzékelés bizonytalanítása történik meg, például ellentmondó üzenetekkel vagy érzelmi manipulációval. Ezt követi az új narratíva bevezetése, amely egyszerűbb, érzelmileg megnyugtatóbb vagy identitás szempontjából kedvezőbb. Végül létrejön a függés, az egyén már nem a saját tapasztalatára támaszkodik, hanem a külső értelmezésre. Ez a folyamat idegrendszeri szinten is értelmezhető, mivel a krónikus bizonytalanság és stressz csökkenti a kritikai gondolkodás képességét és növeli az autoritás iránti igényt.
Az alternatív valóság következménye a belső referenciapont elvesztése. Az egyén egyre kevésbé bízik a saját érzékelésében, döntéseiben és megéléseiben. Ez nemcsak kapcsolati függéshez vezethet, de identitásbeli instabilitáshoz is. Társadalmi szinten ugyanez a jelenség kollektív szinten jelenik meg, a polarizáció, valóságértelmezési szakadékok és a kritikai diskurzus gyengülése formájában.
Az illúzió és az álmodozás kérdése ebben a kontextusban különösen fontos. Az illúzió nem önmagában káros jelenség. A kognitív pszichológia és a motivációkutatás szerint az úgynevezett pozitív illúziók …
például a jövőbe vetett hit vagy az optimizmus adaptívak lehetnek. Segítik a kitartást, növelik a rezilienciát és támogatják a célorientált viselkedést. Az álmodozás a kreatív gondolkodás és a jövőtervezés egyik alapja.
A határ ott húzódik meg, ahol az illúzió elszakad a valóságtól. Amikor nem kiegészíti, csak helyettesíti azt. Amikor az egyén nem használja az illúziót. Az illúzió szervezi a döntéseit. Ebben az állapotban az álmodozás már nem előremutató. Egy elkerülő mechanizmus lesz, a stagnálás fenntartója.
A bántalmazó és nárcisztikus dinamika egyik kulcsa éppen ez, az illúzió fenntartása. Az idealizált kép, a jövő ígérete vagy a kapcsolat különlegességének narratívája erősebbé válik, mint a tényleges tapasztalat. Az egyén nem a valóságra reagál, viszont reagál arra a jelentésre, amelyet hozzá rendel.
A jelenség tehát nem egyedi . Ugyanazok a kognitív és pszichológiai mechanizmusok működnek egy kapcsolatban, mint egy társadalmi struktúrában. A különbség csak a lépték.
A kritikus pont minden esetben ugyanaz, a valóság és az értelmezés közötti kapcsolat.
Ahol ez megszakad, ott jelenik meg az alternatív valóság.
Ahol helyreáll, ott kezdődik az autonómia….
