Ki ne szeretne pihenni? Mégis. Ki ne érezné néha, hogy nem olyan könnyű az. Egyrészt, ha fel vagyunk pörögve, át kell állítanunk az agyunkat a pihenésre. Másrészt olyan is van, hogy menne az ellazulás, csak az a bizonyos kisördög nem szeretné, hogy bűntudat nélkül megússzuk. Vagyis. Amikor végre ott a jól megérdemelt pihenés ideje, azon kezdünk el gondolkodni, hogy most a passzivitás helyett mit kellene csinálnunk, és miért tesszük rosszul azt, hogy nem csinálunk semmi produktívat.
Produktivitási láz. Mintha valaki beleírta volna az agyunkba, hogy „ha nem vagyok produktív, akkor értelmetlen az életem”. Vagy valami hasonlót.
Fontos, hogy: „Mindennek az értéke a mértéke.” Tehát: még véletlenül sem azt akarom hangsúlyozni, hogy nem jó érzés és fontos dolog aktívnak lenni. Sok mindennek abban van a kulcsa. Csak nem mindegy, mennyire hagyjuk kibillenni a mérleg egyik serpenyőjét. Éppen így, a tétlenséget is lehet túlzásba vinni, annak éppúgy nincs sok haszna, sőt hosszú távon ugyanúgy életellenes hozzáállás.
A túlzott aktivitás gyakran remek példája annak, hogy az illető menekül az elől, hogy valami, számára fájdalmasnak tűnő dologgal szembenézzen. Ezek az emberek azt nem veszik észre, hogy mennyiségileg sokkal több fájdalmat okoznak maguknak az állandó pörgéssel, mint ha szimplán leülnének, és végiggondolnák, hogy mit tehetnének rendbe magukban. Az is előfordul, hogy a menekülő pörgés egyfajta életformává válik, és az ember már nem tudja nélküle elképzelni az életét. És akkor van még egy ok, hogy ne nézzen szembe amivel jó lenne. Természetesen létezik olyan erősen aktív életforma is, aminek semmi köze a meneküléshez. A túlzott passzivitás ennek az ellentéte. Itt az illető tisztában van a problémájával, mélyen át is érzi azt, csak a túllépés helyett hosszan fürdőzik a fájdalom mocsarában. Ez az önsajnálat élvezetének egy formája.
Mindemellett azt is érdemes elismerni, hogy aki rendszeresen, erős aktivitásban éli napjait, valóban nem a passzivitásra van berendezkedve. Ott egy picit több akaraterő szükséges a döntéshez, hogy nyugalomra és töltődésre is fordítson időt. De ha elegendő okot találunk rá, az emellett való döntés is könnyebb lesz.
Aztán. Kétfajta pihenés van. Az egyik csak annak tűnik, a másik valóban pihenés. Ami annak tűnik, az a lustaság. Lustaságról akkor beszélhetünk, ha tudjuk, hogy most épp mit kellene csinálnunk, mit kellene elkezdenünk/befejeznünk stb., mégsem tesszük. Ekkor a „pihenés” közben szorongást érzünk. Ha rosszul csináljuk a valódi pihenést – azt, amikor valóban nincs semmi dolgunk – akkor is képesek lehetünk hasonlóan kellemetlen (szorongós) tüneteket produkálni. Például ha azt gondoljuk, hogy nem jogos a valójában jogos pihenés.
És honnan jön ez a produktivitási kényszer?
A teljesítmény-centrikus életmódból. Abból, hogy elhisszük: annyit érünk, amennyit teljesítünk. Tehát egyenlőek vagyunk a teljesítményünkkel. Tényleg így volna? Ha nem vagyunk hasznos tagjai a társadalomnak 1 napra, akkor összedől a világ? Próbáljuk ki. Nem fog.
Azzal, hogy azt hisszük, nem lesz elég időnk mindenre az életben, ha megengedjük magunknak a pihenést, illúzió. Irreális gondolkodás. Miért is? Mert ha az ellenkezőjét tesszük, akkor nem lesz időnk mindenre. Ha nem engedjük meg magunknak a pihenést – akár akkor is, amikor látszólag pihenünk – nem adunk minőségi időt a szervezetünknek a regenerálódásra (az alváson kívül). És bármilyen meglepő, a testi, lelki- és mentális egészség fenntartásához szükség van arra is. Kutatások is bizonyítják, hogy években mérhető az életünk meghosszabbodása, ha például rendszeresen számunkra megfelelő mennyiségben alszunk. Képzeljük el milyen hatása van az ellenkezőjének, annak, ha nem szánunk elegendő időt rá…
És végül a még mindig érvényben lévő igazság: „Mindenkinek arra van ideje, amire időt szán.”
