Ma reggel bekapcsoltam a számítógépemet, és a vírusirtó programom jelezte, hogy itt az ideje egy ellenőrzésnek. Gondoltam, amíg elkészítem a kávémat, el is indítom. Mire megittam a kellemes reggeli forró italt, kész is volt az ellenőrzés, ám a program jelezte, hogy ki vagyok téve különféle internetes fenyegetéseknek. De egy gyorsgomb a megoldás felé vitt, meg is nyomtam. Ekkor jött a meglepetés. Lényegében egy ajánlatot kaptam arra nézve, hogy mennyibe kerülne nekem egy programfrissítés.
Mi is történt az imént? Az a szoftver, amelyik a számítógépemen, az én online biztonságomért felel, amelybe a bizalmamat és a pénzemet fektettem, rutinellenőrzést követően, figyelemfelkeltő, sőt ijesztő üzenet után egy értékesítési oldalra irányított. Visszaéltek a bizalmammal, vagy mégsem? Ez a természetes? Jobb, ha óvatosak vagyunk, mert mindenhol átvernek? Ilyen a világunk, jobb, ha nem bízunk semmiben és senkiben?
Építhetünk másokra
Bizalom. Amikor bemegyünk a boltba, nem kóstoljuk meg a tejfölt, hogy vajon tényleg az-e. Ha egy épületen a Posta feliratot látjuk, joggal gondoljuk azt, hogy ott feladhatjuk levelünket. Hogy miért? Mert bizalom nélkül nem menne.
Bízni annyit tesz, mint kedvező tapasztalataink eredményeként, vagy éppen a kedvezőtlenek ellenére hiszünk más emberben, intézményekben, gondolati körökben. Nem tudhatunk mindent, nem tanulhatunk meg mindenről mindent, de építhetünk embertársaink tudására, erejére, és ebben van a kulcs. Szükséges egy bizalmi alap, hitrendszer, amely alapján egy közösségbe, felekezetbe, népbe vagy éppen szurkolótáborba tartozunk.
Kézfogás és koccintás
A bizalomnak ismertek a fiziológiai alapjai is. Az oxitocin hormont a bizalom hormonjának is nevezhetjük; segít eldönteni, ki van a bizalmi körön belül, és ki nincs. Az agresszivitásunk jelentősen alacsonyabb azokkal szemben, akik ezen a bizonyos körön belül vannak. Ugyanakkor bizonyos rendszerek tekintetében messze túlmutat a bizalmunk a szűk közösségi szinteken. Például hiszünk abban, hogy a világ másik felében is tudunk mit kezdeni az amerikai dollárral, pedig ha jobban megnézzük, egy papírfecnivel aligha tölthetnénk meg a gyomrunkat.
Napi interakcióink során is rendszeresen teszünk észrevétlenül olyan dolgokat, amelyek a bizalommal kapcsolatosak. Egy találkozás vagy éppen bemutatkozás során gyakran fogunk kezet. Eredetileg azért tették ezt az emberek, hogy megmutassák, nincs a kezükben fegyver, sőt azért ráztak kezet, hogy az esetlegesen ingujjban rejtett tőr kihullhasson.
A koccintás szokása is a bizalom megerősítésére utal. Az erősebben összeérintkező kupákban kicserélődhettek az italok, következésképp bizonyíthatták, hogy nincs bennük méreg.
Életbevágóan fontos tehát, hogy két ember között kialakuljon a bizalom. Ekkor tudunk együttműködni, használni egymás tudását, segíteni egymásnak abban, hogy életben maradjunk, végső soron a fajunk életben maradását szolgálni.
Melyik az igazi világ?
Évezredek során kialakult bizalmi rendszereink alapjai viszont az utóbbi időben támadások célpontjaivá váltak. Ez nem szándékosan történt, sokkal inkább mellékterméke például a média napi életünket befolyásoló hatásainak. Szörnyűbbnél szörnyűbb hírekről szerezhetünk tudomást a nap 24 órájában, hiszen a hírgyártás egyik, ha nem alapköve a szenzáció, vagyis az olyan történetek kiemelése, amelyek nem átlagosak, de veszélyt jelezhetnek, ergo az érdeklődés kereszttüzébe fognak kerülni. Hiszen ahol veszély lehet, ott az embernek figyelnie érdemes.
Odáig jutottunk ezzel a folyamattal az utóbbi kétszáz évben, hogy bár az adatok alapján jobban élünk, mint valaha, kevesebb az erőszakos halál, az éhezés, mégis az emberek többsége úgy ítéli meg, hogy rossz világban élünk, hiszen a napi információ morzsái egészen más világról tanúskodnak.
Ez a médiabefolyásoltság aztán a bizalmunkra is jócskán kihat, mert kiben is lehetne bíznunk egy ilyen világban? Pedig a fajunk sok ezer éves fejlődésének egyik sikeres momentuma, hogy nem kell minden pillanatban riadt őz módjára élnünk, nem vagyunk folyamatosan életveszélyben, az állatok többségéhez képest igencsak könnyen kielégíthetjük alapvető napi szükségleteinket. Ehhez viszont bizalom kell.
Mindenki orvos?
Nagyon nagy a baj, amikor az intézményekbe vetett bizalmunkat megingatják például olyan kérdésekkel, hogy ki, milyen Covid-oltást kapjon. Honnan tudjam? Végezzek el gyorstalpalón egy orvosi egyetemet? Azért vannak a szakemberek, hogy a bizalmunkat beléjük helyezzük, mert a társadalmunkban ők dönthetnek ilyen kérdésekben.
Ehelyett a média által nyújtott valós, vagy kevésbé valós hírek alapján döntünk olyan kérdésben, amely túlmutat a tényleges tudásunkon – ahogy egy szívműtét esetében sem lehetek én az, aki szakmai döntést hoz.
Egy kis faluban, amikor valaki eljátszotta az egyén bizalmát, annak híre ment, és a közösség ezt így vagy úgy, de megtorolta. Régen a kézfogás is elég volt egy üzlet megkötéséhez, ma egy egész iparágat eltart a kisbetűs szerződések világa. Ma rosszul áll a bizalom kérdésköre.
Megéri így is
Mit tehetünk? Először is jobb, ha tudatosan rálátunk arra, hogy a napi életünk, a rendszereink, a folyamataink milyen nagy mértékben alapulnak még ma is a bizalmon. Ugyanakkor minden bizalomvesztés sokszorosan hat ránk. Hiszen nagyon nehéz második esélyt adni, ha már megégettük magunkat; nem tudjuk meg nem történtté tenni a dolgokat.
És mégis! Nem igazán tehetünk mást, mint megbocsátunk, új esélyt adunk, akár újra és újra, és megpróbálunk továbblépni. Ha átvernek, nem általánosítjuk ezt az esetet. Ha valaki azt mondja, hogy ő még sohasem csalódott, akkor én azt mondom, hogy valószínűleg sosem bízott igazán senkiben.
Mert bízni azt jelenti, hogy alkalomadtán csalódni fogunk. De még mindig jobban megéri, mint állandóan a rosszra számítani. Mert amire számítunk az a legtöbbször be is jön, mert ezt keressük, szinte várjuk a figyelmünkkel.
Talán érdemes újból és újból csalódnunk, mert még így is rengeteget nyerünk azzal, hogy bízunk a másikban – mert ha nem bízunk az embertársainkban, biztos kudarcra és állandó aggodalomra ítéljük magunkat. Akkor tehát bizalom nélkül nem megy? Lehet, hogy megy, de nem érdemes.
