Az idén 77 éves, szerb származású Marina Abramovic 1974-ben szerzett magának tekintélyt a művészvilágban, amikor a nápolyi Studio Morrában hat órán keresztül mozdulatlanul állt egy szobában, közben pedig az előadásra érkező látogatók azt csináltak vele, amit csak akartak. Pontosabban egy 72 tételből álló akciólistáról választhattak az érkezők. A merész, sőt egyenesen vakmerő vállalkozásnak a művész a Rhythm 0 címet adta. A perfomanszra érkezőket pedig egyszerű, de igen határozott utasítással látta el, amely így szólt:
Én vagyok a tárgy. Ebben az időszakban teljes felelősséget vállalok arra ami történik!
A nápolyi happening emlékezetesre sikerült. A fiatal művésznőről minden ruhadarabját borotvapengékkel vagdalták le. Sőt, egy olyan férfi is a kiállítótérbe lépett, aki éles tölténnyel teli lőfegyvert tartott a nyakához.
Abramovicnak korábban is volt veszélyes darabja. 1973-ben például kést szúrt az ujjai közé. Az ilyen performansz során nem maradtak el a bakik és sérülések sem, amelyeket a művésznő derekasan állt. Ez a kitartás és szívósság jellemző a későbbi életútjára is.
Munkájának volt még egy sajátossága: a meztelenség.
A művészetszerető közönség és a sajtó is gyakran foglalkozott ezekkel a különleges performanszokkal, ahol Abramovic a testét eszközként használta, és ezzel próbálta kifejezni mindazt, ami művészetének a javát adja: az őszinteséget és a végtelen szabadságot.
Úgy vélte, hogy korlátok között nem létezik igazi művészet és nem létezhet semmi olyan sem, ami őszinte. Ezért kerülte mindazokat a kereteket, toposzokat, amelyek a művészeket és munkásságukat kísérik. Számos előadás kockázattal járt, amelyek során megsérülhetett, vagy akár meg is halhatott volna, de Abramovic ezzel nem törődött, így lett az egyik legmegosztóbb, ugyanakkor a legsikeresebb performanszművész.
Marina Abramovic – annak ellenére, hogy életműve múzeumokban és kiállításokon szerepel – ma is úgy véli, hogy nem kell a művészetnek múzeumi tárgyakra redukálódnia, ott van az életünk minden síkján, és azt üzeni, hogy higgyük el: nem kell mindennek komolynak lennie.
Az elmúlt években Abramovic inkább a háttérbe vonult, nem jelenik meg a róla szóló kiállításokon sem.
Nem szelfizik a rajongóival. Fő célja, hogy a perfomanszművészek következő generációját kinevelje. Előadásaihoz a világ minden pontjáról válogat ki művészeket, akiknek hagyja, hogy performanszuk saját maguknak szóljon, mert tudja, hogy a szabadság így érhető el igazán.
Marina Abramovic Jugoszláviában, Belgrádban született 1946-ban, Tito két háborús hősének gyerekeként, és pont olyan gyerekkora volt, mint amilyet az ember ilyen körülmények között elképzel: diktatórikus és kőkemény, az anyja még 29 éves korában is kötelezte, hogy érjen haza este tíz előtt. Hírnevét a Ritmus című, egy-egy számmal jelölt performanszai alapozták meg, amelyek valamilyen módon mindig az emberi test tűréshatárait tesztelték. A legmesszebb a Ritmus 0-ban ment, amikor hat óráig állt mozdulatlanul a közönséggel szemben, akik az odakészített tárgyakkal bármit megtehettek vele, és annak rendje és módja szerint pár óra alatt rendesen el is szabadult a pokol, lemeztelenítették, megsebezték és töltött fegyvert tartottak a fejéhez – aztán amikor letelt a hat óra és Abramovic elindult feléjük, észvesztve menekültek előle.
Később szerelmével, a német Ulayjal hoztak létre „kétfejű lényként” közös projekteket, amelyek férfi és nő vagy csak két ember kapcsolatát vizsgálták a megszokottan extrém módszerekkel: egymás szájából lélegeztek, míg mindketten el nem ájultak, vagy órákon keresztül szaladtak egymás felé és ütköztek össze újra meg újra. Miután a Kínai Nagy Fal két végéről indulva 2500-2500 kilométernyi magány után középen összetalálkoztak, kapcsolatuk véget ért.
Legközelebb Abramovic 2010-es életműkiállításán találkoztak. A művész itt három hónapig minden nap egy széken ülve várta, hogy a látogatók leüljenek elé, és némán nézzék egymást néhány percig. Egyszer Ulay ült le egykori szerelme elé, aki akkor egyszer kinyújtotta a kezét partnere felé – az erről készült videó talán a leghíresebb felvétel, ami kortárs előadóművészi projektről valaha készült, a Youtube-on már több mint 14 millióan látták, de szerepel az Abramovic életéről szóló, The Artist is Present című, remek dokumentumfilmben is:
Több évtizednyi, őrülten sikeres alkotómunka, rengeteg elismerés és díj után hálás az édesanyjának, amiért gyerekként sosem adta meg önnek azt a szeretetet, amire akkor szüksége lett volna?
„Mindent megbocsátottam az anyámnak”, mondta. Most már nagyon jól vagyok, és anyám legalább fegyelemre tanított, ami a legfontosabb dolog az életben. A fegyelem mindig komoly hasznomra volt. Eleinte lázadtam ellene és gyűlöltem, de most már úgy érzem, ő teremtette meg bennem a harcost, aki képes legyőzni az akadályokat az életben és minden másban is. Úgyhogy most már hálás vagyok neki: az előző évem nagyon zűrös volt, kaptam hideget és meleget is, rengeteg kritika ért. És ha nem lenne ilyen a hozzáállásom, mindez sokkal jobban felkavart volna – és ezt tulajdonképpen az anyámtól kaptam. Így viszont a kellő humorérzékkel tudok nézni mindent.
Ha kiegyensúlyozott, boldog gyerekkora lett volna, lehetne ma ugyanolyan sikeres, mint amilyen?
Nem, egyértelműen nem. Akkor nem lenne motivációm ahhoz, hogy bármit is végigcsináljak. A boldogság olyan állapot, amit senki nem akarna megváltoztatni, ezért nem is túl motiváló a művészeknek. Ha megnézi a legtöbb művész, gondolkodó, filozófus életrajzát, mindig van bennük valamilyen trauma, és sosem a fene nagy boldogságról szól.
De azért, gondolom, a művészek is vágynak a boldogságra.
Persze, de a boldogság csak egy átmeneti állapot, senki nem tudja hosszú ideig fenntartani. Ráadásul minél nagyobb a szenvedély, annál nagyobb lesz a szenvedés is, amint véget ér. Mert ahogy jön, úgy el is tűnik. Egyébként is, mivel mind meghalunk, minden egyes nap az életünkben közelebb juttat a halálunkhoz. Innen nézve a boldogság is relatív.
A kritikusok gyakran írják önről, hogy a művészetével mindig a határokat feszegeti. De 2017 van, tényleg vannak még bármiféle határok, amiket feszegetni lehet?
Nem hiszem. Életem egyik legnagyobb kérdése volt mindig, hogy ki hozza létre a határokat: szerintem mi, saját magunk. És ha mi azt mondjuk, hogy nincsenek határok, akkor nincsenek határok. A legfontosabb, hogy ne fogadjuk el a létezésüket, csak higgyünk abban, amit csinálunk, és adjunk bele mindent, amit csak tudunk.
2011-ben megfogalmazott egy kiáltványt, amelyben azt mondta, a művésznek előadás közben nem szabad meghalnia.
Nem, nem ezt mondtam! Azt mondtam, a művésznek nem szabad öngyilkosnak lennie. Ez egész más. Az öngyilkosság életellenes bűncselekmény, ráadásul azzal az ember a könnyebbik utat választja.
Akkor az rendben lenne ön szerint, ha egy művész meghalna a performansza alatt?
Ha ez a koncepció része lenne, akkor nem. Ha olyan balesetről van szó, amit nem sikerül elkerülni, az már más kérdés. De kitalálni egy olyan koncepciót, amelynek része a halál is, pont ugyanolyan, mint az öngyilkosság: nem elfogadható.
Korábban sok olyan performansza volt, amelyben elméletileg benne volt a halál lehetősége. Volt olyan helyzet, amikor komolyan, őszintén elhitte, hogy tényleg meghalhat közben?
Természetesen. De mindig megmenekültem. Az embernek bíznia kell magában és abban, hogy nem az a végzete, hogy meghaljon előadás közben. Annyi mindent kell még addig elintézni!
És mi a helyzet a természetes halállal? Performansszá változtathatja egy művész a saját haldoklását mondjuk egy gyógyíthatatlan betegségtől vagy akár az öregségtől?
Erre soha nem gondolnék így. Az ilyesmi túlságosan melodramatikus és feleslegesen patetikus lenne. A művészet rengeteg mindenre lehetőséget ad, de a haldoklás nem ebből ered, hanem a betegségből. Életem egyik legrosszabb és leggusztustalanabb élménye volt látni, ahogy az idős Merce Cunningham felkúszott a színpadra a táncosok közé, amikor ő maga már nem tudott táncolni, és csak a kezeivel adott elő. Nagyon szomorú látvány volt. Ilyesmire nincs szükség. Nagyon fontos, hogy egy művész tisztában legyen azzal, mikor érdemes abbahagynia a munkát, és méltósággal meghalnia.
Rengetegszer használta a színpadon a meztelenségét. Mennyit változott az elmúlt évtizedekben az, ahogyan a női testre nézünk? És a női művészekkel szembeni elvárásaink?
Engem ez nem érdekel, mert sosem úgy tekintettem magamra, hogy női vagy férfi művész vagyok-e. Persze, női testem van, de nem vagyok „női művész”. A művészetnek nincs neme.
Baj, ha valaki mégis női művészetről beszél, vagy a női művészet elfogadásáért dolgozik?
Én nem ítélkezem mások felett, mindenki azt csinál, amit akar. Hogy a művészetnek nincs neme, az csak a saját véleményem. Ahogy az is csak személyesen engem tesz szomorúvá, ha valakit afro-amerikai, leszbikus, transzgender, női vagy férfi alkotónak neveznek. Művészetből csak egy van, és összesen két kategóriája létezik: jó és rossz.
Londonban az 512 című performanszán azt mondta a kollégámnak, a világ annyira el van baszva, hogy az embereknek muszáj lelassulniuk. De volt valaha a történelemben olyan időszak, amikor a mostanival szemben nem volt elbaszva a világ?
Nem, a világ mindig is el volt baszva. Mostanában több tévésorozatot nézek, csak hogy lássam, milyen lehetett a múlt a Tudorok, a Borgiák, a skót uralkodók világában, mert a múltból mindig jól meg lehet érteni a jelent és azt is, milyen lesz a jövő. Elégetjük, megkínozzuk, felakasztjuk, lovakkal tépetjük szét, lefejezzük az embereket, mindig vannak háborúk, mindig borzalmas a szegénység – semmi sem változik. Nem tartozom a nosztalgikus művészek közé, akik szerint a múlt annyira szép és jó volt, a jelen viszont rettenetes – dehogyis! A múlt is rettenetes volt, az emberek mindig egymást öldökölték, mindig kapzsik, mindig lealjasulnak. Csak az változik, ahogy a világra tekintünk, úgyhogy aki változtatni akar a világon, annak ezen kell változtatnia.
És képes erre a változtatásra a művészet?
Nem, a művészet csak egy eszköz a sokból. Ha mindenki – a politikusok, a ruhakészítők, a farmerek vagy éppen a művészek – a lehető legjobban végzi a saját munkáját, akkor, ha összefogunk, történhet valami olyan nincs, hogy majd a művészettől beáll valami csodálatos változás. Csak a közösségek változtathatnak meg bármit is.
Folytatása következik…
