Ahogy a csont is beforr, a seb is begyógyul, úgy sérülését követően az agy is igyekszik visszanyerni elvesztett funkcióit, ha megfelelő feltételeket teremtünk ehhez. De ne csak fizikai sérülésre gondoljunk: a trauma, a negatív élettapasztalatok ugyanúgy -pszichoterápiával. személyiségfejlesztéssel – korrigálható ‘sérüléseket’ okoznak az agyban.
Amióta Paul Broca 1861-ben először demonstrálta, hogy a bal agyfélteke egy területének sérülése a beszéd elvesztéséhez vezet, győzött a lokalizációs felfogás, amely azt állítja, hogy az agy egyes részei különféle funkciókat látnak el, és sérülésük esetén az a funkció vagy képesség elvész. Az agy modern számítógép metaforája is ezt sugallja: ha a képernyőt működtető videókártya tönkremegy, nincs „látás”. Ha a merevlemez „elszáll”, elvész vele az összes „emlék”. Az agy szerkezetként való felfogása napjainkig uralkodó nézet az orvoslásban és a rehabilitációban. Ha valakinek agyvérzéstől megbénul az egyik karja, egyet tehetünk: megtanítjuk fél kézzel élni.
Ám létezik a kutatásnak és az agyról való gondolkodásnak egy másik, háttérbe szorított irányzata is, amely végigvonul az utóbbi 150 év kutatásán, s mostanra kezdi igazán hallatni hangját. Már 1868-ban napvilágot látott Jules Cotard orvos beszámolója azokról a gyerekekről, akiknek bal agyfele fertőzés folytán elpusztult, és mégis megtanultak beszélni. Otto Soltman kutató pedig már 1876-ban leírta, hogy ha újszülött kutyáknak eltávolította a mozgásért felelős agyterületét, a kutyák felnőve mégis megtanultak járni.
Hogy tanult meg Papa járni?
Pedro Bach-y-Rita a 65 éves özvegy katalán költőt és filozófust 1959-ben tragikus szélütés érte, féloldala megbénult, beszédkészségét elveszítette, egész nap csak magatehetetlenül feküdt az ágyában. Hatvanöt éves volt. A család úgy döntött, élete hátralévő részét egy elfekvőben kell eltöltenie. Paul, a frissen végzett orvos, a tudomány szkepszisével még meg nem fertőzött fiú, mit sem tudva vállalkozása lehetetlenségéről, úgy döntött, majd ő foglalkozik a Papával. Arra gondolt, nem járni, hanem mászni kéne megtanítani őt. Ha a Papa hajlandó. Papa hajlandó volt, s attól kezdve hónapokon át, fél oldalával a falnak támaszkodva vonszolta magát ide-oda a lakásban. S egyre ügyesedett, béna keze és lába egyre erősödött. Aztán már a kertben gyakoroltak. A szomszédok megütközve nézték, ahogy a professzor kutyaként mászkál a kertben. Paul játszott vele, mint egy csecsemővel. Tárgyakat gurított neki, Papa meg elkapta. Aztán pénzérméket kellett felvennie a padlóról. Egy nap Papa, ahogy a kisbabák is – felállt. És járt. Közben makacsul beszélni is akart, s az artikulátlan nyögésekből lassan kibontakozott a beszéd. Az írógépen először úgy ütött le egy betűt, hogy rátette bénult ujját, és az ép kezével lenyomta. Pár hónap múlva gépelt. Három év múlva teljesen felépülve ismét előadott a katedrán. Aztán megnősült. Dolgozott és utazott. Hetvenkét évesen egy hegy megmászása közben érte a szívhalál. A patológus döbbenten mutatta meg Paulnak apja félig elpusztult agyát. A Papa felépüléséből annak idején mindenki arra következtetett, hogy mégsem lehetett olyan komoly az az agyvérzés. A boncasztalon Paul attól győződhetett meg, hogy apja agyának szinte a fele elsorvadt, s a szorgos gyakorlás hatására az agy többi része vette át a kiesett funkciókat.
Paul apja agyát látva szembesült azzal, hogy az agy képes teljesen „újrahuzalozni” önmagát. Ez a felismerés teljes fordulatot hozott Paul életében, az agy megújulási képességeinek kutatója lett belőle. Tanulmányait sokáig sorra elutasították a szaklapok. Mára több szálon folyik a kutatás, amely azt bizonyítja, hogy az agy, megfelelő hatásokra, képes újratervezni, a céloknak megfelelően átalakítani önmagát. Lassan eljön az a kor, amely a ma még „rendkívüliben” felismeri a „szabályt”.
A rendkívüliből szabály lesz
Edward Taub kutatóorvos is amolyan „tudományos fenegyerek”, nevéhez fűződik a „korlátozás indukálta mozgás” terápia. Ennek lényege pontosan ellentéte a mai „rehabilitációnak”: Taubék a pácienst nem megtanítják bénán élni, hanem mozgásra kényszerítve bénult tagját, „újrahuzalozzák” az agyát. Taubnak nem kapott agyvérzést a papája, viszont megismerkedett az 1980-as évek elején végzet különös vizsgálatokkal. Ezekben pl. majmokat arra késztettek, hogy csak a középső ujjukat használják, és néhány ezer mozdulat után a középső ujj, addig veleszületetten állandónak vélt agykérgi területe átterjedt a szomszédos, nem használt ujjak mozgatását végző területekre. Később pengetős hangszeren játszó zenészeknél az agyat működés közben is látni engedő pozitron emissziós tomográffal (PET) kimutatták, hogy az erősen igénybe vett ujj agykérgi területe megnövekedett a többi ujj rovására. Ez teljes mértékben ellentmondott az addigi tudománynak. Még a mai anatómia könyvek is „kőbe vésett” tényként közlik az egyes agyterületek funkcióját és kiterjedését. Taub és mások felismerték, hogy a gyakran végzett mozdulatokat irányító, vagy a túlhasznált testrészeket mozgató agyterületek megnövekednek, ahogy az izom duzzad a súlyemeléstől.
Más kutatók még meghökkentőbb felismerésekre jutottak. Norihiro Sadato japán kutató született, ill. életük során megvakult személyeket PET segítségével vizsgált Braille írás olvasása közben. Döbbenten tapasztalta, hogy a vakok „látnak”, vagyis látókérgük aktívan dolgozott olvasása közben. Más kutatók felfedezték, hogy a beszédértésért felelős terület az iskolázottsággal arányosan fejlett. Eleanor A. Maguire londoni taxisofőröknél mutatta ki, hogy a szolgálatban töltött évekkel arányosan megnövekedett a téri tájékozódásért is felelős agyterület, a hippokampusz.
Beigazolódott hát Ramón y Cajalnak, az idegsejt felfedezőjének száz évvel korábbi zseniális meglátása: a tanulás úgy képzelhető el, mondta, hogy a sokat használt neuronok „megerősödnek”.
Vagyis az agy használata átalakítja az agyat!
Az agy épül és újraépül
Az agy öngyógyító, önjavító, önszervező „szerkezet”. A magzati életünkben kezdődik és halálunkig tart agyunk folyamatos önépítése. Agyunk folyamatosan reagál és változik a minket ért hatásokra, ezért oly sokfélék az emberek, ezért hagy személyiségünkben mély nyomot gyermekkorunk és a későbbi tapasztalások. Személyiségünk a minket ért hatások története. Személyiségünk agyunk ránk jellemző szerkezetét és használatát tükrözi. A szokások, a megrögzött félelmek, a túlzott lelkiismeret, vagy az impulzivitás, a pesszimizmus vagy az optimizmus az agy bizonyos területeinek a tanulás hiányából fakadó alul- vagy a túlhasználatból fakadó túlműködését jelenti. Vegyük például a freudi „felettes-ént”, vagyis a lelkiismeretet, amely meggátol minket tiltott dolgok kivitelezésében. E funkció többek közt a homloklebeny egy területének működéséhez kapcsolható. Ez a terület felel a viselkedésgátlásért és a szorongásért is. Akit sokat büntetnek, annak e terület túlműködik. Ezért szorong a túl lelkiismeretes ember „bűnös” gondolatai, tettei miatt. Ez a terület a túlzott lelkiismeretességről ismert kényszeres embereknél túlműködik, a lelkiismeretlen pszichopatáknál pedig fejletlen. Ha egy kényszeres személyt pszichoterápiával „kikezelnek”, utána PET vizsgálattal bizonyítható, hogy e terület működése normalizálódik.
Egy másik személyiségvonás, az impulzivitás is sok embernek probléma, mert a robbanékonyság, a mindent elsöprő indulatok sok konfliktushoz vezetnek életükben. Az impulzivitás egyik jele az alacsony szerotoninszint, a másik az amygdala nevű kéreg alatti központ fokozott működése. Sikeres pszichoterápia hatására a kezeltekben megnőtt a szerotoninszint és csökkent az amygdala működése.
Ekkora hatalma volna a gondolatnak? A beszélgetős terápiának?
Folytatása következik…
