Társfüggőség

This post is also available in: English (angol)

A társfüggőség vagy kodependencia fogalma az alkoholizmussal küzdő családokkal végzett terápiák során fejlődött ki. Az ivás szükségképpen kihat az egész családra és a szétesés felé húzza a rendszert. A rendszer viszont egyensúlyra törekszik. Így az ivással párhuzamosan kialakul egyfajta ellensúly, ami a család összetartása felé húz, ez az ellensúly a társfüggő viselkedés.

Definíció szerint: „A kodependendens személynek problémái vannak a kontroll és a bizalom területein, függőség alakul ki más személyekkel kapcsolatban, retteg attól, hogy a számára fontos személy elhagyja őt. A kapcsolat fenntartása érdekében a személy partnere bármilyen, a számára negatív következményekkel járó viselkedését (pl. szenvedélybeteg viselkedést) tolerálja. Túlzott felelősséget érez másokkal kapcsolatban, ugyanakkor a saját érzéseit negligálja. Nehézségei vannak a konfliktuskezelésben, a szeretet adásában és elfogadásában.”¹

A kapcsolatfüggőséghez két mítosz is hozzákapcsolódott az idők során. Az egyik az, hogy a kapcsolatfüggőség kizárólag olyan családoknál figyelhető meg, ahol az egyik tag alkoholizmusban vagy más függőségben szenved. A másik szerint a kapcsolatfüggőség szinte kizárólag nőknél figyelhető meg. Ezeket a hiedelmeket számos kutatás cáfolta. A kodependencia kialakulásához nem csak a függőség megtapasztalása vezethet, hanem a családban előforduló bármely mentális vagy fizikai megbetegedés, a nem tisztázott családi szerepek, az érzelemkifejezés gátoltsága, a családon belüli bántalmazás, általában a stresszorok túlzott jelenléte. Mindezekre egyfajta megoldási kísérletként jöhet létre a társfüggő viselkedés. Továbbá megfigyelték, hogy ha a szülők közül valaki társfüggő, az általa nyújtott minták mentén a későbbi generációknál is megjelenhet hasonló viselkedési minta.

A család összetett rendszer, meg lehet benne tapasztalni az összetartozást és azt is, milyen, önmagadnak lenni, akit a többiek elfogadnak (és meglátni, hogy minden tag egyéni és ezzel együtt elfogadható és szerethető). A társfüggőség kialakulásakor általában az egyén eltűnik a többiekben, nincs meg a belső biztonsága vagy feljogosítottsága arra, hogy önmaga legyen. Önértékelése nagyrészt másoktól függ, kívülről kell hogy kapjon megerősítést, különben az értéktelenség érzése uralja el az embert. Tehát a társfüggő egyfajta összeolvadásban él, az egyedüllét halálos ellensége az egész lényének, egy fenyegető rém. Mindenképp szüksége van valakire, akivel meg tudja élni ezt az összeolvadást, akinek segíthet, akire figyelhet, akit kontrollálhat, hiszen nincs olyan mintája, amely azt mutatná meg, hogy saját magának hogyan tud segíteni, milyen magára figyelnie (a saját életét hogyan képes kontrollálni) és ezáltal nyeri azt az érzést, hogy ő valaki.

Ha a társfüggő talál egy függő társat, vele ezeket az igényeit teljesen ki tudja élni. A függőség krónikus, progresszív betegség, ami bizonyos idő elteltével súlyosan károsítja a függő testi, szociális és lelki egészségét, egyre gyengébbnek látszik, olyannak, akire egyre kevesebb felelősséget lehet rábízni és így egészítik ki egymást a társfüggő párjával. Olyan rendszert hoznak létre, ahol pl. az alkoholizmus és a társfüggőség tökéletesen kiegészíti egymást, és erősíti, egybeforrasztja a kapcsolatukat. Ugyanakkor ez a kapcsolat, bármilyen erős, nem egészséges, mindkettejüktől elveszi azt a lehetőséget, hogy irányítsák az életük. Ehelyett az összekapaszkodásuk csak sodródást eredményez.

A családi és párkapcsolat is egy rendszer, saját szabályokkal és szerepekkel. Az egészséges rendszer segíti a tagjait, hogy fejlődni tudjanak, megtartó és biztonságot adó; ugyanakkor erőforrást is biztosít a változáshoz.

A társfüggőség egyik legrombolóbb hiedelme, hogy csak a másikért lehet élni, csak a másikért érdemes élni. Belülről nézve kizárólag ez a működés a normális, az elfogadható és a megkívánt. Bármilyen megnyilvánulás, amely a saját jóllétet biztosítaná, csak a másikon való segítség által képzelhető el. Ha valaki saját magáért tesz valamit, az az önzés egy végletes megnyilvánulásaként fog megjelenni a társfüggő szemében.

Hogyan jelenik meg ez a terápiák során?

A függőség köré szerveződő családi rendszer sajátos jellegzetességeket mutat, amelyben a szerhasználó és a társfüggő egyaránt szerepet kap. A szerhasználó állapota súlyosbodásával egyre inkább a család perifériájára szorul, egyre kevésbé vesz részt annak működtetéséből, egyre kevesebb felelősség hárul rá (inkább anya viszi a gyerekeket az iskolába, ő megy szülőire, ő vásárol be, ő fizeti a számlákat és ő kezeli a többi pénzügyet…), ez a saját életére vonatkozóan is megjelenik (a szerhasználó párja hívja fel a munkahelyet, hogy a férje beteg, ő keres orvost, pszichológust, akihez lehetne fordulni, hívja a rehabilitációs intézményeket, hogy miként lehet bejutni, figyelmeztet, hogy mosakodni kellene…). Ez a működés az absztinencia elérésével nem változik feltétlenül. A kapcsolati leosztás úgy néz ki, hogy a társfüggő harcol a kontrollért (mert megélése szerint másképp teljesen szétesne az életük), ez az élet szinte minden területén megjelenik (kinek a szüleihez kell menni és mikor, nyaralunk-e és hol, mikor, milyen ruhákat kell viselni, hogyan kell beszélni az emberekkel, hogyan kell tanulni a gyerekkel, hogyan kell mosogatni, teregetni, érezni…).

A szerhasználónak egyre kevesebb felelősség jut a saját életéből, a társfüggőnél hasonlóan alakul a helyzet. Annyira figyel a másikra, hogy a saját életére nem jut energiája, szinte feloldódik a másikban.

A felépüléshez érdemes önsegítő csoportokat és egyéni segítséget igénybe venni. Ezeken a fórumokon a szerfüggő van jelen, a betegségével, az érzelmei megélésével, az önreflektivitás fejlesztésével, tehát saját magával foglalkozik, ez a józanság alapja. Azzal együtt, hogy ő elkezd magával foglalkozni, a társfüggő hirtelen légüres térben találja magát. Már nem kell mindig figyelnie, nem kell neki gondoskodnia a másikról. Ez nehéz, mert ő a társa pátyolgatásával „anyagozott”. Most, hogy a függő elkezdte megtanulni, hogyan lehet gondot viselnie saját magára a társfüggő elvonási tüneteket él meg. A szemében a felépülésben lévő párja végletesen önzővé válik, hiszen már több időt tölt nélküle, egyedül megy gyűlésre, vagy pszichológushoz vagy mondjuk programot csinál a barátaival. A társfüggő szerint ez nem megengedhető, és a tehetetlenség, sértettség, magányosság, elhagyatottság érzéseit erősíti fel benne. Ezzel párhuzamosan úgy kezd viselkedni, hogy minden térjen vissza a régi mederbe, ami nem volt jó, de kiszámítható volt és ismerős.

A párterápiákon a kliensek kapnak egy olyan fórumot, ahol meg tudják beszélni, min mennek át éppen most; és ha rálátásuk nyílik arra, hogy mindketten a függőség által irányítottan működtek, az közelebb viszi őket a változáshoz. Az olyan kapcsolathoz, amelyben mindketten meg tudják élni saját magukat is, és együtt is jól tudnak lenni.

Az érett személyiség feltétele az érett párkapcsolatnak. Ehhez szükséges egyfajta egészséges nárcizmus. A gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a kapcsolatot két egyenrangú ember alkotja, akik ismerik a saját igényeiket, és felelősséget vállalnak a saját életükért. Ez az alapja annak, hogy a közös életük, a kapcsolatuk egészségesen működjön.

Minden függőségnek története van. Valamilyen események, hozott minták mentén alakult ki. A hibáztatás értelmetlen, esetleg mélyíteni tudja a problémákat. A társfüggők viselkedése sem tudatosan ártó, a felszínen segítő szándék vezérli azt. A terápiás tapasztalat azt mutatja, hogy bár a szándék nemes, a megvalósulása rendkívül romboló hatású.

A társfüggőség felismerése azzal is együtt jár, hogy el kell vetni az életük egy addig feltétlenül igaznak hitt vezérfonalát: a függő a hibás, a gyenge, az alkalmatlan és nekem kell segíteni. A munka folyamán ezt a hiedelmet a párok felcserélik arra, hogy a társfüggőség ok és okozat egyben, ahogy a szerfüggőség is, továbbá elsősorban mindenki a saját életéért felel, mert ez a felnőttség, egyik legfontosabb jellemzője és az érett párkapcsolatok alapja.

Ahogy a függőség köré szerveződött kapcsolatnak van története, aminek mentén tudták élni az életük, úgy az egészséges kapcsolatnak is van története; ezt a terápia során lehet megalkotni. Ez kemény munka egy közös célért, kilépés az ismeretlenbe, a bizonytalanságba, hiszen amit eddig építettek, nem eredményezett jó kapcsolatot. Ezzel együtt, ahogy eddig éltek nem esszenciálisan rossz, és a kialakulásáért nem érdemes hibást keresni. Az eddigi történetnek nagyon fontos tanulságai vannak a jelenre vonatkozóan, ezen tanulságok segítik a párokat a változásban. A függőség köré szerveződött kapcsolatokat nem ők irányították, inkább sodródtak bennük. A terápia folyamán a párok birtokba veszik és tudatosan formálják a kapcsolatukat.

Források:

¹Petke Zsolt, Tremkó Mariann (szerk) – Felépülés a függőségből: szerencsejáték és szerhasználat.
Medicina, 2018.

Cullen, J. & Carr, A. (1999). Co-dependency: An empirical study from a systemic
perspective. Contemporary Family Therapy, 21, 505-526.

Marina Milushyna – Foreign studies of the codependency phenomenon. Humanities and Social Sciences vol. XX, 22 (2/2015), pp. 51- 61