8 tévhit, melyek miatt nem tudod meghúzni a határaidat

This post is also available in: English (angol)

Énhatáraink megerősítésére számos helyzetben szükség van: mielőtt a túl sok elvárás szétforgácsolna, döntenünk kell, melyeknek akarunk megfelelni és melyekre mondunk nemet. Bizonyos személyek és helyzetek annyi igényt támaszthatnak felénk, hogy meghaladják erőforrásainkat, így határokat kell állítanunk velük szemben. Rosszul működő kapcsolatainkban pedig nélkülözhetetlen, hogy határozottan a sarkunkra álljunk és képesek legyünk egyértelműen felállítani a kapcsolódás kereteit. Miért küzdünk mégis annyian nehézséggel ezen a területen?

Beengedni a jót, kint tartani a rosszat

Elvesztegetett energia, félelemmel vegyes kedvesség, mások felelősségének átvállalása. Mindegyik nehézség ugyanabból gyökerezik: az énhatárok elégtelen meghúzásából, melyek hosszú távon mély, érzelmi fájdalmakkal járnak.

Megerősítésük helyett gyakran inkább a „próbáld még jobban” filozófiáját követjük – kevés sikerrel.

Határainkkal különítjük el magunkat a világtól. Meghatározzák, kik vagyunk, meddig tartunk mi, és hol kezdődnek mások. Ha jól használjuk őket, kijelölik azt is, kinek kell felvállalnia a felelősséget az adott helyzetben. Megfelelően rugalmasak ahhoz, hogy a minket építő impulzusokat be tudják engedni. Egyszerűnek és logikusnak hangzik: csak meghúzom őket, ezzel kint tartva a rosszat és beengedve a jót. Téged mi tart vissza attól, hogy meghúzd a határaidat? Lássuk a nyolc leggyakoribb mítoszt, amellyel benne tartjuk magunkat ebben a szorongató rendszerben.

„A legnehezebb terhek, amiket cipelünk, a gondolataink a fejünkben.”

Tévhiteink néha annyira igaznak tűnnek, hogy automatikusan elfogadjuk őket. Egy részük saját félreértéseinkből fakad, mások pedig a családi hátterünkből erednek. Gyakran azt gondoljuk, ha határokat szabunk,…

… önzők vagyunk.

Sokan önző dolognak tartják a határok kijelölését, ugyanakkor a helyénvaló határok valójában megnövelik azt a képességet, hogy másokkal törődjünk. Paradox módon akkor tudunk a legjobban segíteni másoknak, ha fejlett határokkal rendelkezünk. Szükségleteink beteljesítése a mi feladatunk, mi vagyunk a felelősek értük, létük és kielégítésük pedig nem önzés vagy luxus.

… engedetlenek vagyunk.

Gyakran érezhetjük, hogy ha nemet mondunk, akkor lázadunk, engedetlenek vagyunk. „Úgy tűnik, eltávolodtál a családtól, hiszen már nem is jössz el minden vasárnap ebédelni hozzánk” – hallhatjuk a kritikát. A valóság ugyanakkor gyakran éppen az ellenkezője:

a bizonytalan határokkal rendelkező emberek kívülről gyakran engedékenyeknek tűnnek, ám belül lázadnak, dühösek és neheztelnek.

Szeretnének nemet mondani, de a félelem benne tartja őket olyan helyzetekben is, amikből legszívesebben kilépnének.

… bántani fognak minket.

Bár egyetérthetünk azzal, hogy szükség van határokra, a következmények mégis túl ijesztőnek tűnhetnek. Másokat kontrollálni valóban nem tudunk, előfordulhat, hogy a határaink miatt megharagszanak ránk vagy eltávolodnak tőlünk. Ugyanakkor a határaink a kapcsolataink minőségét jelző próbák: akik tisztelik a határainkat, tiszteletben tartják az akaratunkat, véleményünket és önállóságunkat. Néha a határok kijelölése során éppen az derül ki, hogy már nincs közöttünk valódi kapcsolat, vagy pedig egy rosszul működő kapcsolódásban vagyunk. Előfordul, hogy éppen ez ösztönzi a másik felet, hogy nagyobb felelősséget vállaljon önmagáért.

… megbántunk másokat.

„Azért olyan nehéz nemet mondanom anyámnak, mert akkor mindig beáll a sértett csend” – hangozhatnak el hasonló tapasztalatok a határsértő családokban.Támadó eszközöknek látjuk a határokat, melyekkel megbántjuk azokat, akiket igazából elégedettnek szeretnénk látni. Ám a határok valójában a védelmünkre szolgálnak.

Ha megfelelőek, azok nem nyomnak el senkit – ha nemet mondunk, azzal maximum kényelmetlenséget okozunk, de nem ártunk vele.

Még ha valakinek jogos is a kérése, előfordulhat, hogy nem tudunk áldozatot hozni érte, vagy hagynunk kell, hogy a felelősséget a másik fél viselje.

… mások azt hiszik, hogy haragszunk.

Ha elkezdünk felelősséget vállalni önmagunkért és kimondjuk az igazságot, egy ideig a „harag felhője” lenghet minket körül. Ingerlékennyé válunk, és meglepődve tapasztalhatjuk saját újszerű indulatos viselkedésünket. „Hová lett az a kedves, szeretetteljes ember, akit ismertem?” – hallhatjuk másoktól, és az efölött érzett bűntudat és szégyen gyakran összezavar minket, amikor épp csak próbálgatjuk a határainkat. Ilyenkor azonban félreértjük a haragunk jelző funkcióját: a valódi üzenete a veszély és a továbblépés, hogy szembenézzünk a fenyegetéssel. A harag egy korai figyelmeztető eszköz, hogy megsértették a határainkat és egyben egy erőforrás is, amiből meríthetünk, hogy megvédjük magunkat és megoldjuk a problémákat. A harag nem múlik el nyomtalanul:

ha nem dolgozzuk fel, évekkel később, mikor igyekszünk rendbe hozni a határainkat, meglepve tapasztalhatjuk meg a ki nem mondott, mások által figyelmen kívül hagyott nemek súlyát.

Pontosan a határok lesznek azok, melyekkel csökkenteni tudjuk a haragunkat.

… bűntudatot érzünk.

A határok kijelölésének egyik komoly akadálya a lekötelezettség érzése. Mivel tartozunk azoknak, akik szeretettel viszonyulnak hozzánk? Sokan úgy oldjuk fel ezt a dilemmát, hogy inkább nem szabunk határokat, elkerülve ezzel a bűntudatot. A viselkedés mögött az az elgondolás áll, hogy ha kaptunk valamit, azért tartozunk is valamivel – lekötelezettnek érezzük magunkat a kapott szeretetért, segítségért, időért, amit ajándékként kellene elfogadnunk. Fontos különbséget tenni azok között, akik azért adnak, hogy kapjanak, illetve akik igazán önzetlenül adnak. Ha az ajándékozó megsértődik, vagy kevesli a köszönő szavakat, valószínű, hogy inkább kölcsönről van szó.

… felégetjük a hidakat magunk mögött.

„De mi van, ha meggondolom magam? Félek, hogy ha határokat állítok, elveszítem őt.” – hangzik el gyakran ez a dilemma. Fontos látnunk, hogy a saját döntésünk, mire mondunk igent és nemet. Mi uraljuk a határainkat, nem azok minket. Ha kijelöljük a határokat, és a másik fél éretten és szeretetteljesen reagál rá, azokat később újratárgyalhatjuk. Sőt, bármikor megváltoztathatjuk őket, amikor biztonságosnak érezzük.

Mások határai ártanak nekem.

„A legjobb barátom! Segítséget kérek, és ő nemet mond! Ennyit ér a barátságunk.” – vesszük sokszor rossz néven, ha nemet mondanak nekünk. Fájdalmasnak, elutasítónak, ridegnek érezzük, és nem értjük, mi jó van a korlátokban, ha ez ilyen rosszul is tud esni. Miért olyan nehéz elfogadnunk mások határait? Egyrészt a ránk kényszerített és nem megfelelő határok kárt okozhatnak, különösen gyermekkorban. Egy önközpontú, éretlen vagy függő szülő sokat árthat a rosszkor mondott nemekkel, például ha a gyermek szükségleteinek kielégítését utasítja vissza, legyen az akár fizikai, akár érzelmi. Emellett hajlamosak vagyunk kivetíteni a saját sérüléseinket másokra, különösen igaz ez a határokkal kapcsolatos gyerekkori sebekre. A jelenség mögött állhat ugyanakkor a kapcsolattól való szoros érzelmi függésünk, vagy hogy nehézségekbe ütközik a felelősségvállalásunk.

Ugyanakkor a mi határainkért szükség van mások korlátainak tiszteletére.

Érdemes megvizsgálnunk, pontosan mely tévhitek zavartak össze, vagy ejtettek csapdába minket, ezzel jól kijelölhetjük a határokkal kapcsolatos belső munkánk lehetséges irányát. Egyes tévhitek félreértésekből erednek, míg mások mögött mélyebb elakadások állnak. A határok egyértelmű felállításával sokat nyerhetünk: visszaszerezhetjük elveszített szabadságunkat és valóban a kezünkbe vehetjük életünk irányítását. Ha tudjuk, hol húzódnak a határaink, tisztábban láthatjuk a felelősségünket, hatékonyabban használhatjuk ki az erőforrásainkat és képessé válunk jól működő kapcsolatok kialakítására.

 

Felhasznált irodalom:

Cloud, H.,  Dr. John Townsend. (1997). Boundaries: When to Say Yes, How to Say No to Take Control of Your Life, Participant’s Guide.