Meddig tudunk megalkudni?

Valóban sok emberben felmerül ez a kérdés, főképpen akkor, ha az említett eltérő értékrendet a család éppenséggel elítéli, nem tudja elfogadni. Ilyenkor hangzanak el a „Kire ütött ez a gyerek?” vagy a „Mi családunkban aztán ilyet soha, senki…” típusú mondatok. Azt, hogy valaki pozitív vagy negatív irányban ugyan, de eltér a családi szokásoktól, értékrendtől, nagyon sok tényező, folyamat, valamint ezek összjátéka, egymásra hatása okozza. Ilyen tényező lehet a veleszületett temperamentum, melyről ma már tudjuk, hogy bizony létezik. Gondolunk csak egy sírós, nyugtalan csecsemőre, aki örökmozgó totyogóvá válik, míg a nyugodt, nézelődő „kis Buddha” a rajzolgatást, csendes tevékenységeket kedvelő óvodássá serdül. A veleszületett temperamentum azonban önmagában nem minden. A gyermekkorban minket ért hatások, elsősorban a kötődés minősége, a szülők nevelési stílusa, a szülőtípus, amibe tartoznak, mind-mind módosítja ezeket a „hajlamokat”, attól függően, hogy a szülők, a gondozók hogyan értelmezik a gyerek viselkedését, és hogyan reagálnak rá. S bár a legkevésbé hinnénk, a testvérsorban betöltött helyünk is befolyásolja, hogy vajon szépen belesimulunk-e a családi mindennapokba, vagy éppen ellenkezőleg. Hasonlítsunk csak össze egy szabálykövető, felelősségteljes elsőszülöttet a határokat feszegető, „lázadó” középső gyerekkel! Sokszor úgy gondoljuk, hogy az eltérő életvitel, a „szabályszegés” oka a puszta dac, ám a dac mögött is vannak tudattalan folyamatok, okok. Az egész család egy nagy rendszer, ami mint minden rendszer, az egyensúlyra törekszik. A nagyon szigorú, merev szabályok szerint élő családokban előbb-utóbb „kell” valaki, aki a fekete bárány szerepébe bújik, így igyekszik szabadulni a szoros kötelékektől, míg a család többi tagja elégedetten hátradőlhet, és őt okolhatja azokért a családi gondokért is (például a szülők rossz párkapcsolatáért, a sok vitáért, veszekedésért), amiknek ő nem is okozója, hanem éppen elszenvedője. Mi emberek meglepően sokáig vagyunk képesek szerepelni, megalkudni bizonyos helyzetekkel, és meg is indokoljuk, hogy a békesség/a nyugalom/a gyerekek kedvéért tesszük mindezt. Vagy éppen a most olyan elterjedt „happy” életérzést próbáljuk érezni, megpróbáljuk mindenkinek azt mutatni, hogy velünk, a mi párkapcsolatunkkal, gyerekünkkel, munkánkkal, aztán minden rendben. Hiszen a közösségi oldalakon is csupa ilyet látunk, miért mi lennénk a vesztesek.  Ám eközben cipeljük sérelmeinket, elégedetlenségünket, szorongásaink pedig egyre nőnek, és ezek egy idő után álmatlansággal, kínzó testi tünetekkel, pszichoszomatikus megbetegedésekkel adnak hírt magukról.

Önismeretünk fejlesztése, vagyis saját rejtett tartalmaink, motivációink megismerése, hiányaink felismerése és pótlása, sérüléseink feldolgozása és annak elfogadása, hogy felnőttként a sorsunkért már mi magunk vagyunk felelősek. Ez természetesen hosszú folyamat, és nem is könnyű. Hiszen ki szereti felismerni és beismerni, hogy neki is vannak – egyébként általa tudatosan elítélt – negatív tulajdonságai, nehezen elfogadható motivációi? Azok tudnak jól önérvényesíteni, akik el tudják ismerni mindazt a jót, és elfogadni mindazt a „rosszat”, ami bennük van. Akik nem külső okokat keresnek saját szomorúságukra, nem másokat hibáztatnak haragjukért. Akik egyre jobban ismerik az összes bennük lévő kellemes és kellemetlen érzést, és együtt tudnak élni velük, miközben jobban tudják szeretni önmagukat. Akik minél mélyebbre ásnak, annál több pozitív érzést találnak magukban, és annál több pozitív energiát tudnak mozgósítani a mindennapokhoz. Akikben nő önmaguk és mások megértése, az elfogadás, a bizalom, az empátia és a szeretet. Akik nem csupán a könyvekből kapott műveltséggel, hanem a szívből szerzett bölcsességgel rendelkeznek.

Milyen reakciókra számíthatunk a családtól, ha belekezdünk az önérvényesítésbe?

Szerencsés esetben jó reakciókra, hiszen ha pozitív irányba változunk, akkor a körülöttünk élőknek is jót teszünk. Például egy feszültségeit jobban kezelő, így nyugodtabb, türelmesebb embernek a családja is előbb-utóbb észreveszi a pozitív változást, a kevesebb vitát, harmonikusabbá váló kapcsolatokat. Ám a kép nem csupa rózsaszín. Ha családunknak, vagy egyes tagjainak éppen a status quo fenntartása lenne hasznos, akkor ellenállásra, rosszallásra, problémákra is számíthatunk.

Például ha párunkkal közösen úgy döntünk, hogy párkapcsolatunk érdekében kedvesen visszautasítjuk a mindenbe belefolyó borostyán-mártír nagymamát, akkor számítsunk rá, hogy esetleg megsértődik, és ezentúl a gyerekeket sem lesz hajlandó elhozni az oviból. De előfordulhat az is, hogy éppen a párunknak nem fog tetszeni, hogy az addig magát háttérbe szorító, két-három fronton is teljesítő felesége megkéri, ő is vállaljon szerepet a gyerekek mindennapjaiban, segítsen kicsit a háztartásban, stb. Ám az ilyen nehézségek sokszor törvényszerűek, jobb, ha fejlődési lehetőségként tekintünk rájuk.