A kvantumfizika a XXI. század fizikája. Kvantumfizikai elven működnek azok a műszaki eszközök, amelyek a mai modern környezetünket alapvetően meghatározzák.
Kvantumfizikai elven működik az atomerőmű és az atombomba, a lézer, a fénycső, az elektronikus eszközök, pl. a számítógép, a mobiltelefon, az Internet hálózat, a televízió, a bankkártya automata, továbbá számos mérőeszköz és orvosi diagnosztikai műszer, pl. a röntgen készülék és a számítógépes pozitron emissziós tomográfia (PET), valamint a modern haditechnika számos alkotása, pl. a cirkálórakéták vezérlőrendszere, a csillagháborús fegyverek, stb.
A kvantumfizika az optikai mikroszkópokkal láthatatlan, parányi részecskék világában tapasztalható jelenségekkel foglalkozik. Ezek a jelenségek azonban nagymértékben különböznek a mindennapi tapasztalatainktól.
E mikrofizikai szinten hatalmas energiák feszülnek, s ezek hatása időnként begyűrűzik az ember által tapasztalható „makrovilágba”. Lehet, hogy az érzékszerveink által nem tapasztalható, számunkra láthatatlanul, de óriási aktivitással működő kvantumfizikai jelenségek állnak számos olyan véletlennek tűnő váratlan esemény mögött, amikre nem találunk logikus magyarázatot. Ha igen, akkor a kvantumfizikai szint hasonló szerepet tölt be az anyagi világban, mint a tudattalan az emberi magatartásban.
Kvantumfizika és pszichológia
A kvantumfizikai jelenségek a háttérben zajlanak és közvetlenül nem észlelhetők, hatásuk azonban a makrovilágban is érvényesül. A makro és mikrofizikai jelenségek közötti kapcsolat hasonló ahhoz, ahogy az emberi pszichében kapcsolódik egymáshoz a tudat és a tudattalan.
Sigmund Freud a tudattalanra vonatkozó téziseit 1900-ban publikálta „Die Traumdeutung” című könyvében. Ezzel megjelent a pszichológiai–pszichiátriai szakirodalomban a „tudattalan” fogalma, amelynek jelentősége – a Nobel Díjas fizikus Wolfgang Pauli szerint – hasonló horderejűnek bizonyult a pszichológiában, mint a „kvantum” fogalmának bevezetése a fizikában.
A „tudattalan” azt jelenti, hogy a lelki működésünknek kis része tudatosul, nagyobb része nem. Azt is jelenti, hogy semmit nem felejtünk el teljesen. Elvileg minden emlékünket elő lehet hívni pszichénk „háttérmemóriájából”. Ezt az állítást számos tapasztalat alátámasztja.
Az 1940-es és 50-es években pl. Angliában olyan agyműtéteket végeztek, amelyek során a páciens éber állapotban volt és a felnyitott koponyában az agykéreg gyenge elektromos ingerlésével keresték meg azt a pontot, amely az epilepsziás tüneteket kiváltotta és amelyen a műtéti beavatkozást végre kellett hajtani. Az agykéreg ingerlése közben előfordult, hogy a páciens fényképszerű részletességgel írt le csecsemőkori helyszíneket és eseményeket, olyanokat, amelyekről „normális” állapotban nem volt tudomása. Az utólagos ellenőrzés – amennyiben lehetséges volt – általában igazolta ezek valódiságát.
Freud szerint, bár a tudattalan rejtve van, onnan szüntelenül érkeznek impulzusok a tudatunkba és jelentősen befolyásolják, olykor teljesen meghatározzák a viselkedésünket. Bár az ember szereti magáról azt hinni, hogy racionálisan gondolkodó lény, aki a döntéseit észszerű megfontolások alapján hozza, a valóság más. A legtöbb ember nem racionális, hanem „racionalizál”, vagyis a tudattalanból jövő érzelmi-indulati hatások alatt végzett cselekvéseihez utólag logikusnak tűnő álmagyarázatokat kreál.
Freud elméletét Carl Gustav Jung fejlesztette tovább a kollektív tudattalanról szóló elméletével. Jung szerint az egész emberiségnek van egy közös háttérmemóriája, s ez kapcsolatban áll minden egyes ember személyes tudattalanjával. Bár Jung nem ad magyarázatot arra, hogy mi lehet a kollektív tudattalan „működési mechanizmusa”, számos olyan adatot közöl, amelyek ennek valóságos létezésére utalnak.
Jung szerint a kollektív tudattalanban találhatók az un. archetípusok, vagyis az ősminták, ősképek, a tipikus élethelyzetek, konfliktusok, emberi szerepek prototípusai, valamint ezek szimbólumai. Jung az archetípus fogalmát nagy számú álomanalízis alapján vezette be. Azt tapasztalta ugyanis, hogy egymástól távol élő, eltérő sorsú emberek álmaiban rendszeresen előfordulnak olyan, erős érzelmi töltésű, hasonló jellegű képek, szituációk, szimbólumok, amelyeknek a páciensek személyes életében nincs semmiféle megmagyarázható előzményük.
Jung később felfedezte, hogy ezek a szimbólumok rendszeresen megjelennek egymástól távol eső népek kultúrájában, népművészetében, babonáiban, mondáiban és meséiben, népdalokban, hímzéseken, díszítő mintázatokban, továbbá a modern műalkotásokban és az álmokban is. Hasonló szimbólumokkal találkozhatunk a különféle ezoterikus irányzatok jelképrendszerében is, mint amilyenek a kínai Ji King, a héber kabbalisztika, a tarot, stb.
Jung szerint a középkori alkímia jelképrendszere is archetípus szimbólumokból áll. Az aranycsinálásra leírt módszerek ugyanis gyakorlati kivitelezésre nem alkalmasak és ez akkor is nyilvánvaló volt, amikor azokat leírták. Ha azonban az olyan fogalmakat, mint megtisztítás, nemesítés, transzmutáció, transzformáció, unio mistica, szublimáció, prima materia, bölcsek köve, föld, víz, tűz, levegő, stb, valamint az alkimista művekben a kémiai elemekre alkalmazott asztrológiai jelképeket pszichológiai jelentésű szimbólumokként értelmezzük, akkor abból gyakorlatban megvalósítható szellemi önfejlesztési módszer bontakozik ki. Jung szerint feltehető, hogy a beavatott alkimisták nem aranyat akartak csinálni, ez csupán látszat tevékenység volt az igazi tevékenységük palástolására.
Jung szerint a kollektív tudattalan legmélyebb szintjén találhatók azok az információk, amelyek a biológiai lét legelemibb formájáig, az élő és élettelen határáig, sőt azon is túl vezetnek. Jung kimutatta, hogy sok modern nonfiguratív festmény olyan mintázatot mutat, ami megfelel az anyag mikro-szerkezetének, vagyis ezekben az alkotásokban felismerhető pl. az idegsejtek hálózata, egyes szerves molekulák szerkezete, rezgési interferencia mintázatok képe, részecske kölcsönhatások ködkamra felvételei, stb.
Jung egy helyütt egyenesen azt a kijelentést teszi, hogy a materiális világ voltaképpen a kollektív tudattalan legmélyebb szintje, amelyben az anyag nem más, mint a tudattalan összesűrűsödött, megfagyott, megkocsonyásodott állapota.
Jung pszichológiai elméletéhez szorosan kapcsolódik szinkronicitás elmélete. Eszerint a világban szinkronizmusok működnek. Ez azt jelenti, hogy bizonyos események együttes bekövetkezése akkor is előfordulhat, ha nincs közöttük oksági kapcsolat. Ha pl. az ember délben megéhezik és az óra 12 órát mutat, akkor ez a két esemény egyidejűleg következik be, de még sincs közöttük okozati összefüggés, hiszen délben akkor is megéheznénk, ha az óra nem működne, és az óra akkor is mutathatna 12 órát, ha nem lennénk éhesek.
Jung szerint a tudattalan legmélyebb szintje és a materiális világ történései között is van szinkronicitási összefüggés és erre több példát idéz.
Jung szinkronicitással kapcsolatos vizsgálatai felkeltették Wolfgang Pauli figyelmét, aki felajánlotta együttműködését egyes kérdések tisztázásában. Együttműködésük eredményét Jung és Pauli 1952-ben publikálta „Naturerklärung und Psyche” című közös könyvükben, amelyben megállapították, hogy a kvantumelmélet és a szinkronicitás nem mond ellent egymásnak, sőt ezek kölcsönösen valószínűsítik a másik megalapozottságát, azonban egyik elméletből sem lehet logikai úton levezetni a másikat.
A fizikai doktorátussal is rendelkező R. A. Wilson amerikai pszichológus professzor ennél is tovább megy, és azt állítja, hogy a már említett kvantumkáosz – általában tudattalan szinten – kölcsönhatásban van az emberi pszichével, és hogy ez a kölcsönhatás a nem lokális kapcsolatokhoz hasonlóan működik.
Wilson szerint ezért a mindennapi életünkre, szubjektív tapasztalatainkra is érvényesek a kvantumfizikában megszokott bizonytalanságok, kettős vagy többes természetű jelenségek, s ezt alátámasztják a tudat és anyag között kimutatható olyan kölcsönhatások, mint amilyenek a pszichoszomatikus betegségek, valamint a váratlan gyógyulások orvosilag gyógyíthatatlannak minősített betegségekből.
Wilson szerint a tudatunk, a gondolkodásunk, a hitünk jelentősen befolyásolhatja a szellemi és fizikai állapotunkat, a sorsunkat, sőt a külvilágot is.
Wilson számos konkrét példával támasztja alá, hogy a pozitív dolgokban való hit pozitív hatással lehet az egészségünkre és a környezetünkkel való kapcsolatunkra. Az ilyen hit ugyanakkor együtt jár a gyakran indokolatlan, túlzott optimizmussal, a mások iránti fokozott bizalommal, jóindulattal és hiszékenységgel, s ezért az ilyen embereket könnyebb becsapni.
Statisztikai adatokkal az is kimutatható, hogy az ilyen emberek egészségesebbek és tovább élnek, s amikor végül meghalnak, a halálukat kevesebb megpróbáltatás előzi meg. Wilson felteszi a kérdést: akarunk-e bedőlni olyan „illúzióknak”, mint azok a „rászedett bolondok”, vagy inkább hamarabb meghalunk.
A modern ember gondolkodása azonban egyre inkább a materialista felfogás felé tendál, így azután a „rászedett bolondok” száma is egyre csökken. Wilson erre példaként hozza fel azt, hogy a Lourdes-i zarándokok között mindössze 63 olyan esetet regisztráltak, amikor az orvosilag biztosan menthetetlen betegek, ahelyett hogy néhány hónapon belül meghaltak volna, utóhatás nélkül tökéletesen meggyógyultak. Úgy látszik, a több millió zarándok között csak 63 olyan akadt, aki komolyan vette Jézus kijelentését, hogyha valaki legalább akkora hittel rendelkezik, mint egy mustármag, képes lehet a hegyeket is elmozdítani.
Wilson még számos egyéb olyan pszichológiai jelenséget vél felfedezni, amely párhuzamba állítható kvantumfizikai effektusokkal. Így pl. a fény és a mikrorészecskék kettős természetéhez hasonlóan léteznek kettős, sőt többes személyiségek. Sőt, Wilson szerint minden emberben több személyiség lakik, s az ezek közötti állapotváltozások néha olyan ugrásszerűek, hogy az a kvantum ugrások analógiájaként is felfogható.
Wilson szerint az érzékszerveink csupán „zajos” kommunikációs csatornaként közvetítik a külvilág jelenségeit és ezek alapján a tudatunk konstruálja azt a „virtuális” valóságot, amit tapasztalni vélünk. Így azután minden ember másmilyen világot lát maga körül, s ugyanazt a környezetet az egyik esetleg pokolként, míg a másik mennyországként éli át.
Ezen elgondolás előzményének tekinthetjük Ernst Mach osztrák fizikus-filozófus 1885-ben publikált tanulmányát, amely szerint a világ lényegében érzetek komplexuma, tér és idő pedig érzet-sorozatok rendszere, amelyben az egyetlen rendező elv maga az emberi tudat.
Van olyan vélemény, hogy a tudományos módszerekkel elvileg megszerezhető teljes emberi tudás három részre osztható, s ebből kb. 1%, amit tudunk, kb. 4%, amit nem tudunk, de keressük-kutatjuk a választ, és kb. 95%, amiről azt sem tudjuk, hogy nem tudjuk.
Valószínű, hogy a kvantumfizikai jelenségek és a tudat közötti kapcsolat kérdése az utóbbi két tudás-típus határeseteként fogható fel.
Érdemes ezzel kapcsolatban idézni Niels Bohr megállapítását is, aki szerint a tudomány soha nem mutatja meg, hogy milyen a világ, csak azt, hogy mit mondhatunk róla.
