Novák Katalin köztársasági elnök néhány hete tüntette ki a Magyar Érdemrend tisztikeresztjének polgári tagozatával Jordan B. Peterson klinikai szakpszichológust, akinek a 12 szabály az élethez – Így kerüld el a káoszt! című önsegítő könyve világsiker. Ha eltekintünk attól, mennyire „megosztó figura” a PC-ellenes (politikai korrektség) Peterson, aki szerint a társadalmi hierarchia és a férfi-nő kategóriák is tisztán biológiai képződmények, akkor is adódik a kérdés, mennyire hasznos a könyve mint önsegítő irodalom. Tud-e újat mondani, képes-e az olvasóknak támaszt nyújtani?
A self-help iparág egyre kiterjedtebb, és hatalmas igényt elégít ki, mégis kevés szó esik arról, hogy milyennek kellene lennie a jó önsegítő irodalomnak. Elindíthat egy önismereti úton, módszereket adhat a szorongás a leküzdéséhez, a gyerekneveléshez, az asszertív kommunikáció elsajátításához. A pszichológussal való munkát nem pótolja, mert egyrészt a problémáinkat nem elég átgondolni, hanem hangosan ki is kell mondani, és meg kell osztani azokat olyan emberrel, aki empatikusan hallgat; másrészt elsősorban maga a szakemberrel való kapcsolat az, ami gyógyít.
Ezekkel a reális elvárásokkal vághatunk neki egy önsegítő könyv olvasásának, és ezen kívül is vannak olyan követelmények, amelyeknek nem árt, ha a könyv megfelel. A pszichoedukáció fontos jellemzője a jó önsegítő irodalomnak: általános információkat kapunk az emberek lelki működéséről vagy arról, hogyan lehet változni.
A guruk sok embert meg tudnak győzni, de a sikerlista élén lenni nem egyenlő a hasznossággal. Nem jó és nem is etikus, ha az önsegítő irodalom úgy próbál segíteni, hogy nincs tekintettel az olvasók nemére, társadalmi helyzetére, személyiségére. A tanácsok károsak is lehetnek, ha az, aki adja, nem reflektál a saját privilegizált helyzetére. Az például, hogy „a pénz nem boldogít”, cinikus üzenet a minimálbérből élők számára. Arra buzdítani, hogy az olvasó gondoskodjon magáról, legyen elég énideje, visszatetsző akkor, ha a szerző nem említi, hogy a könyvírás alatt a felesége főzött rá. Egy felelősségteljes self-help könyv olyan problémával foglalkozik, ami sok ember számára releváns, személyes tapasztalatokat oszt meg, nem nézi le az olvasóit, állításait kutatásokkal igazolja, és nem sugallja, hogy tanácsai vagy útmutatásai általánosan, mindenkire érvényesek. A szószátyárság, a hosszú filozófiai fejtegetés is kontraproduktív, hiszen ez inkább a szerző műveltségének fitogtatásáról szól, ami mellett elveszik a lényeg.
Jordan Peterson könyvéről egy felületes átlapozás után laikusok számára is jól látható, hogy túlírt, terjengős, és kinyilatkoztatásokkal, önkényes következtetésekkel van tele. A szerző mintha semmibe venné az eddig kutatások nagy részét, saját szakmáját. Freud és Jung gondolatait idézi elsősorban a pszichológusok közül, mellettük Frankl, Adler és Rogers kap pár mondatot. Ezzel azt a látszatot kelti, hogy a pszichológia több mint száz éves tudománya és gyakorlata leegyszerűsíthető néhány gondolatra, a széles körben alkalmazott kognitív viselkedésterápia és a legújabb traumafókuszú módszerek nála említést sem érdemelnek. Minél kevesebbet tud az olvasó, annál inkább elhiszi, hogy ez a könyv fogja megoldani a problémáit. Bár Peterson hangsúlyozza, hogy nem ért egyet azzal a divatos nézettel, miszerint az élet célja a boldogság, mégis pontosan azt teszi, amit a pozitív gondolkodás erejét hirdető guruk:
Jó nevelés
Több fejezet foglalkozik a gyerekneveléssel, és Peterson saját példákat is hoz, melyekben kifejti, hogy ő milyen jól meg tudta nevelni a gyerekeit. Ez akár rendben is lehetne, hiszen úgy tűnik, mintha felvállalná a sebezhetőségét és megmutatná, hogy az ő gyerekei sem születtek angyalnak, de a szerző elsősorban kinyilatkoztat és ítélkezik.
Ránézésre megállapítja, mi a baja egy gyereknek, és mit „rontottak el” a szülei: a repülőtéren üvöltő gyerekről „tudja”, hogy nincs kétségbeesve, csak „önként” ordít, mert a szülei túl engedékenyek voltak. Azt vallja, hogy a mai szülők nem szabnak kereteket, nem merik fegyelmezni a gyerekeket, illetve gyakran túl is féltik, és ebből erednek a gondok. Az, hogy a gyerekeknek keretekre, szabályokra van szükségük amellett, hogy érezniük kell saját kompetenciájukat, pszichológiai közhely. Az viszont, hogy a „mai gyerekek” el lennének kényeztetve, és ez lenne az egyedüli probléma, csúsztatás és könnyen cáfolható. Gondoljunk csak arra, hogy bár ma már kevesebb gyereket bántalmaznak érzelmileg, fizikailag és szexuálisan, mint évtizedekkel ezelőtt, még mindig ijesztően magas az arány.
A szerző gyereknevelési gyakorlata is vitatható. Bár fegyelmezés alatt gyakran olyasmit ért, amivel a pszichológusok és az ártani nem akaró laikusok nagy része egyet tud érteni, hajmeresztő dolgokat is említ pozitív példaként. A fiát például úgy etette meg, hogy amikor az kiköpte az ételt, betapasztotta a száját, evésre kényszerítette, majd végül megdicsérte. Szexizmusát is megcsillogtatja a témában, amikor kijelenti, hogy azért is kell a gyerekeknek bátorságot tanulniuk, mert a nőknek férfiakra és nem kisfiúkra van szükségük.
Teljesen alaptalan, káros állításokat fogalmaz meg: „Idővel a legtöbb ember fejlődik, ahelyett, hogy lezüllene; ahogy felnőnek, kedvesebbek, lelkiismeretesebbek és érzelmileg stabilabbak lesznek. Ritkán fordul elő felnőttkorban az iskolaihoz hasonló zaklatás a maga kendőzetlen és gyakran szörnyű intenzitásával.” Ha láttunk már bántalmazó kapcsolatokat, munkahelyi zaklatást, vagy tudatában vagyunk annak, hogy mennyire általánosak a felnőttkori érzelemkezelési problémák, akkor elég bizarrnak fogjuk találni ezeket a mondatokat. „Ha négyéves korára nem tanul meg rendesen viselkedni a gyerek, akkor örökre nehézségei lesznek a barátkozással. A szakirodalom ezt világosan megmondja” – írja a szerző magabiztosan, de forrásmegjelölés nélkül.
Ha mindenki kiállna magáért, megoldódnának a problémák?
Peterson az emberek közti hatalmi viszonyok megmagyarázásához a homárok hierarchiaharcát használja analógiának. Nem is lenne ezzel baj – sokan élnek ezzel a népszerű, néha szociáldarwinizmusba hajló eszközzel –, ha csak leegyszerűsítés lenne, és nem csúsztatás. Az az állítás például, mint hogy az alacsonyabb hatalmi szinten lévőkben kevesebb szerotonin termelődik, ami több fájdalommal, betegséggel és szorongással, rosszabb életkilátásokkal jár, a homárokra talán igaz, de az emberekre nem. Az ember ennél bonyolultabban működik: a hormonszint kölcsönhatásban áll például a gondolkodásunkkal, érzelmeinkkel, aktuális helyzetünkkel, és nem állandó jellemzőnk. A szerzőnek valószínűleg azért áll érdekében ezt bizonygatni, mert az emberi sikerességet és az életben való boldogulást egyebek mellett a hierarchiában elfoglalt helyre alapozza.
Könyvének egyik legfontosabb gondolata, hogy álljunk ki magunkért, hiszen így mások kevésbé tudnak bántani minket, és a többi embert is így segíthetjük. Ez kétségtelenül így van, nem véletlen, hogy könyve és tréningek tömege foglalkozik a nemet mondás nehézségeivel és az erőszakmentes vagy asszertív kommunikációval. Ugyanakkor Peterson nem mutat be konkrét, használható technikákat, nem empatizál azzal, aki képtelen kiállni magáért, illetve nem veszi figyelembe az olvasók eltérő társadalmi, kulturális hátterét. Olyan, mint az a motivációs tréner, aki vak a saját privilégiumaira és az emberek közti különbségekre.
Tanácsai kimerülnek az olyan közhelyekben, mint hogy „Mondjuk ki, amire gondolunk!” és „Merjünk veszélyesek lenni!” A legtöbb ember legalább sejt valamit arról, hogy ha kiállna magáért, sok problémája megoldódna, de nem tudja, hogyan kezdjen hozzá a változáshoz, és nem hiszi el, hogy joga van asszertívnak lenni. Ez nem egy lépés, hanem sokszor egy hosszú (terápiás) folyamat végcélja. Sokan azért nem tudják megvédeni magukat, mert olyan gyerekkori traumákon mentek keresztül, amik tanult tehetetlenséget, beletörődést idéztek elő náluk, vagy éppen nincsenek olyan helyzetben, hogy ezt megtehessék. Nemet mondani a főnöknek nem tanácsos, ha félő, hogy kirúgnak, és ezzel elveszítjük a megélhetésünket, egy bántalmazó kapcsolatban kiállni magunkért szemtől szemben kommunikálva pedig akár életveszélyes is lehet.
