Feldmár András beszél arról, ahogy a Borderline személyiségzavarban szenvedőkkel dolgozik. Szemlélete az egzisztenciális pszichoterápiákba sorolható.
„Tapasztalatom szerint nehéz dolgozni azokkal az emberekkel, akiknek borderline diagnózisuk van. Azért tanultam pszichoterápiát, hogy olyan emberekkel tudjak dolgozni, akiknek már nincsenek barátaik. Az ilyen diagnózissal rendelkező embereknek gyakran már nincsenek barátaik, mire terapeutához fordulnak. Kínozzák magukat, kínozzák a körülöttük lévő embereket, majd a terapeutát is. Ilyenkor fel kell tenni magunkban a kérdést, hogy miért teszik ezt. Miért kínoznak egyáltalán bárkit is? Milyen körülmények között, milyen tapasztalatok birtokában viselkednék én is úgy, mint a páciensem?
Itt Kanadában az iskolákban minden reggel van egy óra, amit úgy hívnak Show and tell, azaz mutasd meg és mondd. A gyerekek vagy hoznak valamit otthonról és megmutatják, vagy elmesélnek valamit arról, ami otthon történik. A borderline diagnózisú emberek nem elmesélik, hanem megmutatják a terapeutának. Olyan sok fájdalmat okoznak és olyan rosszul bánnak veled, hogy át lehet érezni, mennyi fájdalmat és bántalmazást szenvedtek el ők maguk. Nem mondják ki, hanem kiváltják benned azokat az érzéseket, amiket ők éreztek. Amikor először kimondom, hogy ő valószínűleg ugyanolyan szarul érezte magát gyerekként, mint én most, azt a választ kapom, hogy biztos hülye vagyok. Mivel a környezetük sosem vette őket komolyan, ezért először a terapeutát sem fogják komolyan venni. Így nagyon nehéz a beszélgetésről való beszélgetésbe belemenni. Ezek a páciensek azt az érzést keltik bennem, hogy nem vagyok jó terapeuta, hogy fel kellene adnom ezt a szakmát, és inkább postásnak kellene állnom. Amikor azt mondom, hogy ha én olyan rossz terapeuta vagyok számára, miért nem keres jobb terapeutát, akkor pedig felrobban, és azt mondja, hogy ez csak azt bizonyítja, hogy tényleg milyen hülye vagyok. Hiszen nyilvánvalóan nem vettem észre, hogy ő mennyire ragaszkodik hozzám. Hogy tényleg nem veszem észre, hogy milyen szörnyű, hogy én egyáltalán ilyet mondok? Csak és kizárólag velem akar dolgozni. Aztán tovább folytatja. Hogy ráébresszen arra, mennyire nem vagyok alkalmas.
Ha címkézni akarnám, akkor adhatnám neki a borderline jelzőt, és akkor nem kell megerőltetnem magam a terápiában. Csak azt kell mondanom, hogy ezt az embert el kell tűrni, nem lehet vele terápiát folytatni. De szerintem ez hülyeség.
Wilhelm Reich, az ismert orvos és pszichoanalitikus a jellempáncél fogalmát használta. Az emberek szerinte néha arra használják ezt, hogy megvédjék magukat. Azt írta, hogy amíg a terapeuta nem tör át a jellempáncélon, addig minden, amit a pácienssel tesz, hiábavaló. Minden lepereg róla. Nem lehetséges valódi kapcsolat. A jellempáncél megvédi őket a kapcsolattól. A borderline diagnózissal rendelkező embereknek különösen vastag a jellempáncéljuk. Ha valaki páncéllal érkezik a terápiára, a terapeuta megpróbálhatja áttörni azt. Minél erősebben próbálja azonban a terapeuta áttörni a páncélt, az annál vastagabbá és áthatolhatatlanabbá válik. Ez nem így megy, ezt nem így kell csinálni. Az egyetlen dolog, ami néha működött nálam, ha volt elég időnk, az az volt, hogy megolvasztottuk a páncélt. Annyira szeretni kell a pácienst, hogy a páncél megolvadjon. Nem vagyok diótörő, mert szerintem a terápia nem arról szól, hogy kemény diókat törjünk fel. De ha a páciens, azon keresztül, hogy én szeretem őt, tudja szeretni önmagát, akkor egy nap talán azzal lep meg, hogy páncél nélkül áll elém.” FA
