Az érett és egészséges személyiség jellemzői
,, A személyiség elérése nem kevesebbet tartalmaz, mint egy
különleges egyedi lény teljességének a lehető legjobb kibontakozását. ” (C. G. Jung)
Talán mindenki ismeri vagy emlékszik az érzésre, milyen volt gyerekként
arra vágyni, hogy felnőttek legyünk. Felnőttként pedig arra törekszünk, hogy minél többet megőrizzünk gyermeki lelkületünkből. A nagy kérdés: melyik a „magasabb rendű”? Az érett felnőttség, amelyhez viszonyítva a gyerekesség (infantilitás) fejlődési zavar, netán lelki betegség? Vagy a megőrzött gyermeki lelkület magasabb rendű a megkövesedett felnőttséggel szemben? Gyakran használjuk az ilyen megjegyzéseket: „a felnőtt ember nem így viselkedik!”, „ez felnőtteknek való!” – De ki a felnőtt?
A kisgyerekről tudjuk, hogy nem felnőtt, a középkorú vitathatatlanul már felnőtt, de hova tartoznak a 18-20 év körüliek? És hajlunk az egyszerűsítésre: felnőtt az, aki betöltötte 18. életévét, vagy aki már pénzkereső. Ennek az a hibája, hogy egyetlen kritérium alapján nem lehet a felnőttség tényét megállapítani. Az érettséghez úgy viszonyulunk, mint egy belülről vezérelt, előrehaladó folyamathoz, olyan állapothoz, amelynek végleges jellege van. A hétköznapi szóhasználatban pedig nem teszünk különbséget a felnőtt és érett kifejezések között. Ebben az értelemben a felnőtt állapot eredmény jellegű, pozitíve a kész-ség, a befejezettség, véglegesség, negatíve a megmerevedés jellemzi – mint ami elveszti képlékenységét. Felnőttség – érettség – lelki egészség? A közgondolkodás hajlamos arra a következtetésre jutni, hogy az érett felnőtt lelkileg egészséges is, és a lelki betegség eszerint az érettség hiánya, vagy annak rossz irányban történő alakulása. Ez az, amire mindenképpen figyelnünk kell.
Nagyon nehéz kifejezni a fejlett, érett személyiség gazdagságát és harmóniáját. G. W. Allport szerint „az egészséges (érett) személy tevékeny ura környezetének, személyisége bizonyos fokig egységes és képes arra, hogy pontosan észlelje mind a világot, mind önmagát” (Allport, 1980) A legtöbb vitát azonban a felnőttek nevelhetőségével, tanulási képességével kapcsolatos kérdések váltották ki. Különböző vizsgálatok eredményeként az derült ki, hogy a felnőttség egyik igen gyakori jellemzője: „én már kész vagyok, belőlem már semmi új nem fakadhat! (Durkó, 1981)
A mai szociálpszichológiai vizsgálatok ezt kiegészítik azzal, hogy a gyerekek motiváltabban végzik a feladatokat is, mert életkori szerepük hozzászoktatta őket ahhoz, hogy felnőttek kérésére vagy épp utasítására akár értelmetlenül, a célt nem ismerve tanuljanak meg bizonyos dolgokat, a felnőtteknél viszont nagy belső ellenállás jelentkezik, hiszen életkori szerepükből az következik, hogy mérlegeljék az adott energiabefektetés értelmét, hasznát. Rendkívül fontos eredmény: a felnőttek tanulási képessége tehát nem rosszabb, mint a gyerekeké, csak más jellegű. Tanulási teljesítményük görbéje szerint a csúcspont 20 és 25 év között van, a negyvenes évek elején enyhe hanyatlás kezdődik, de még az 50-es évek közepének teljesítményszintje sem rosszabb, mint a 15-16 éveseknek!
Az életkor előrehaladásával mindinkább gazdagodik a személyiség tulajdonságainak száma, és ezek mind gazdagabb, bonyolultabb struktúrát is képeznek (Kiss, 1986). Az érett felnőttségre magasabb fokú komplexivitás jellemző, de a részletesebbjellemzéshez meg kell vizsgálnunk a gyerekkort követő egész életfolyamatot a halálig. A szerepváltó serdülőkor után az ifjúkor következik (17-18. évek és a 23-24. évek közötti szakasz), amit kevesen sorolnak a felnőttkorhoz, és inkább
átmeneti szakasznak tekintenek.
Ch. Bühler a következőkkel jellemzi az egyes évtizedeket:
2. évtized: az autonómia megszerzése
3. évtized: szubjektív önértékelés, nemi igények és identitás
30. életév körül: a társadalmi szerepek determinációja
40. életév körül: az önelhelyezés befejezése a munkában és a családban
50. életév után: önkritika
60. életév után: személyes beteljesülés
80. életév körül: regresszió
F. Pöggeler az egyes életkori periódusok közötti fő különbséget a változó
motivációban és értékrendben látja, s szerinte az életszakaszok közötti váltás válsággal jár együtt:
1. fiatal felnőtt (huszonévesek)
2. az életközép felnőttje (30-45. évig)
3. a határok megtapasztalásának életfázisa (46-55. évig)
4-5. öregség bölcsességben és teljességben (56-69., 70-)
E. H. Erikson szintén az életkori váltások válságos jellegét hangsúlyozza, és
a felnőtt életet három stádiumra bontotta:
1. korai felnőttkor (biztos identitástudat, intimitás, távolságtartás) 2. kiteljesült felnőttkor (alkotókészség és stagnáció) 3. érett felnőttkor (integritás-kétségbeesés, csömör)
D. B. Bromley a felnőtt életszakaszt a következő periódusokra bontja:
1. A felnőttség korai szakasza (21-25. év) – önkifejtés, expanzió, fizikai csúcsteljesítmény, felelős magatartás kialakulása.
2. A felnőttség középső szakasza (25-40. év) – intellektuális csúcsteljesítmény, szerepek konszolidálódása, vezető szerep kialakulása, reális magatartás, stabilizálódás, nagyobb távú életcélok.
3. A felnőttség késői szakasza (40-55. év) – egyes szerepkörök dominanciája, határok, korlátok felismerése, receptív magatartás, a családi közösség bomlásának kezdete, fizikai, szellemi teljesítmény hanyatlása, higgadtság, nyugalom, széleskörű tapasztalat.
4. A nyugdíjas kor előtti szakasz (55-65. év) – klímaktérium, pszichikus és szociális változások, még csúcsteljesítményt mutathat közéletben, hatalomban, minden másban szembetűnő hanyatlás, életmód- és szokásváltás. Két alternatíva: az öregség várása és vállalása, illetve az ezzel szembeni lázadás, ellenállás.
Az érett felnőtt pszichológiai jellemzői
Az érett felnőtt gazdag jellemzésevei Radnai Béla foglalkozott, s ezekből az egyik legérdekesebb megállapítás: az igazán érett felnőtt már nem akarja állandóan bizonyítani felnőttségét, mert az kétségbevonhatatlan mindenki számára, s önmaga is biztos benne!
A felnőtt praktikus és önálló, diszkrét, másokról gondoskodó, jelent, jövőt együtt mérlegelő. Produkálási vágya nagyobb a reprodukálásinál. Felelősségtudat, céltudatosság, előrelátás és közügyek iránti érdeklődés jellemzi. Világnézete megállapodott, a bizonytalant a bizonyossal igyekszik feloldani. A döntésben gyakorlott. Szervező rutinja van, módszereiben igényes. Fejlett kritikával önmagát alakítja. Munkájában higgadt, kimért. Szexuális egyensúlyra, igényes ösztönkiélésre való törekvés jellemzi. Nem szívesen viszi magánügyeit nyilvánosság elé, nehezen mondja meg, ha nem ért valamit, neheze; kérdez, s a kimondotthoz ragaszkodik. (Radnai, 1978)
- G. W. Allport a személyiség-érettség kritériumát nagyon tömören foglalja
össze: - 1. az én érzésének kiterjesztése (szociális kapcsolatok, munka, kedvtelés)
- 2. meghitt viszony másokkal (kö’ődés, együttérzés, bizalmas kapcsolat, tiszteletteljes távolságtartás)
- 3. érzelmi biztonság (kiegyensúlyozottság, önelfogadás)
- 4. valósághű percepció (realitás, egyéni feladatok, megélhetés biztosítása)
- 5. az én tárgyiasítása (önismeret, humor, önirónia)
- 6. egységes életfilozófia (életcél, értékorientáció, vallásos érzés, fejlett lelkiismeret)
Ha egyetlen kulcserejű kritériumot kellene megfogalmazni, sokan a bölcsességre szavaznának, mint az érett személyiségjellemzője, ahogy a Példabeszédekben (3,13a) is találjuk: „Boldog ember, aki megnyerte a bölcsességet…”
Az egészséges személyiség
Az érettség tehát egy folyamat eredménye, amely szinten, ha az egyén elérte, hosszú távon meg is marad. Az egészség viszont megvan vagy megszerezhető, de el is veszíthető és visszaszerezhető. Az érett személyiség lehet lelkileg nem egészséges, s ebben nincs semmi ellentmondás. Önmagában az érés, egy bizonyos fejlődési szint elérése még nem tesz senkit egészségessé. Itt tehát azt kell megvizsgálnunk, hogy mit értünk lelki egészségen, és milyen az egészséges személyiség?
Freud szerint az egészséges személy örömet talál az életben, szeretni és dolgozni tud. Ez egy egyszerű megfogalmazása a lelki egészségnek, amely a mindennapi élet sikeressége felől közelíti meg a témát (dolgozni tud), illetve az emberi kapcsolatok legfontosabb jellemzőjét emeli ki: a szeretetet.
Mások szerint az egészség és betegség közötti határvonalat a szenvedés jelenti. Szenvedést okozhatnak lelki traumák, konfliktusok (külső és belső), vagy ezek által kiváltott tünetek. És az már az egyéntől függ, milyen jellegű és mértékű szenvedést tud elviselni, s mikor tartja magát emiatt betegnek. A tapasztalat azt bizonyítja, hogy a legnagyobb testi és lelki szenvedést az értelemre való törekvés teszi elviselhetővé, túlélhetővé, vagyis az élet értelmének, egyes életesemények egyéni értelmének megtalálása jelenti a személyiség egészsége megőrzésének biztosítékát. A szenvedés értelmetlenségét fel lehet oldani, a szenvedést teljesítményként lehet megélni, a nehéz helyzetek lehetőséget adnak a személynek, hogy általa növekedjen, önmagát megváltoztassa. Viszont ha nem keressük és nem találjuk az élet értelmét, az a lelki egészség elvesztéséhez vezethet. Az értelmetlen életű személy lelkileg betegnek tekinthető (Franki, 1996).
A személyközpontú megközelítésben a személy egészségességének kulcsa az önelfogadás. Itt egy sajátos kapcsolati hurokról van szó! Minden embernek szüksége van arra, hogy legyen a környezetében néhány (de legalább egy) releváns személy, aki őt feltétel nélkül pozitívan elfogadja. Ez hozzásegíti őt ahhoz, hogy önmagát is pozitívan elfogadja. S aki önmagát el tudja fogadni, az képes mások elfogadására is. Bár sokszor vádolják a rogersi elméletet, hogy egyoldalúan individualista, de figyeljük csak, hogy mennyire ott van ebben a szociális tényező is! Akkor tudok szeretni, elfogadni másokat, ha magamat is szeretem. Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!
És a kör bezárul: a megfelelő társas kapcsolatok is szerepet játszanak a személy egészségének kibontakozásában, s csak a lelkileg egészséges személy tud igazán pozitív szociális hatást gyakorolni környezetére. Az egészséges személy tehát az, aki átélheti egyedi jellegét, mindenki mástól eltérő, pótolhatatlan értékességét, a Lét rendjében kapott méltóságát. És ez átvezet a transzcendentális dimenzióhoz: a személy méltósága nem pusztán önmagában gyökerezik, hanem abban, hogy része egy, a tapasztalati világon túli létnek, amit mindenki saját hite szerint értelmez.
Érdemes megemlíteni a Rogers által teljesen működő személynek nevezett embert, aki a következőképpen jellemezhető:
1. Önmegvalósító törekvés, amely szervesen egyesíti a biológiai, pszichológiai fejlődést, növekedést és fennmaradást, és ez az értékelések alpja.
2. Az egyén képes arra, hogy a tapasztalatokat pontosan tükrözze tudatában.
3. Az önkép és a tapasztalatok összhangban vannak.
4. Igénye van kapcsolatokra, pozitív értékelésre, másokkal való kölcsönös
tiszteletre.
5. Igény pozitív önbecsülésre.
6. Értékrend birtoklása.
A tranzakcióanalízis szerint a személynek három én-állapota van: a szülőén, a felnőtt-én és a gyermek-én. Ha most eltekintünk a szülő-éntől, akkor a felnőtt-ént az érett, realista, problémamegoldó személlyel azonosíthatjuk. De ott él bennünk a gyermek-én is, s ehhez a bennünk élő gyermekhez való viszonyunk
fontos szerepet játszik személyiségünk egészségében.
Visszatérve felvetett dilemmánkra: melyik a magasabb rendű, a felnőtt vagy a gyerek? Az érett felnőtt akkor igazán egészséges, ha megőrizte magában a szabad gyereket, vagy visszaállította vele a jó viszonyt. Ez egyúttal saját múltja elfogadását is jelenti, s a múlt szenvedéseinek, sérüléseinek értelemmel telítését, amit kiegészíthet a megbocsátás önmagának és élete szereplőinek.
Az érzelmileg éretlen ember 15 jellemzője:
1. Merev és szűkre szabott gondolkodási sémák jellemzik;
2. Alacsony a stressztűrő képessége;
3. Érzései irányítják a viselkedését, labilis, túlérzékeny, érzékenykedő;
4. Objektív értékelés helyett szubjektivitás; könnyen félreért dolgokat, sértődékeny, nem, vagy nehezen megbocsátó;
5. Kevéssé tiszteli a különbségeket;
6. Én-központúság; Gondolatai szinte mániákus módon saját maga körül forognak; Önreflexió helyett önimádat;
7. Azt szereti, ha az övé a porond (nem extrovertált csupán);
8. Érzelmi érzéketlenség, alacsony empátiakészség; Kapcsolatait alá-fölérendeltségi viszonyban tudja elképzelni, ahol beállítottságától függően másoktól függ vagy másokon uralkodik. Passzivitásával vagy ellenséges, kontrolláló, bíráló magatartásával telepszik társaira, nem ritkán energiavámpírként szívja életerejüket;
9. Intenzív, de felszínes ember; Önbizalma és önértékelése hadilábon áll, rendszerint alul vagy túlértékeli magát másoknál. A összehasonlításnál mindig olyanokat választ viszonyítási alapként, akik mellett megtarthatja, „megerősítheti” aktuális én-képét. Vagyis egy magát felsőbbrendűnek tekintő ember csak olyanokkal hasonlítja össze magát, akiknél ő jobb/szebb/okosabb, míg egy kisebbrendűségi komplexusban szenvedő olyanokat választ, akik mellett lepontozhatja önmagát. Mások véleményétől függ;
10. Érdekeit előtérbe helyező, általában agresszív vagy manipulatív, viselkedésében védekező, szaviban igen gyakran támadó, vádló és jellemében önző;
11. Következetlenség, kiszámíthatatlanság jellemzi ; sok esetben határozatlan;
12. Folyton elégedetlen, mindig mindenben a hibát látja, kritizál;
13. Örömtelenség, irigység, a lelkesedés hiánya jellemzi, ezért nem,vagy csak szeleleteiben, pillanatokra tudja élvezni az életet. Ő tipikusan az az ember, aki mindig a pénteket, a nyarat és a boldogságot várja;
14. Folyton kuporgat, vagy a fogyasztói társadalom mintapéldánya, aki a mennyiségre (minél többet), a szomszéd rétjére (kocsijára, házára stb.) figyel, illetve arra, mije nincs, mi hiányzik. Az árucikkekre és az élményszerzésre egyaránt igaz. Habzsolja az élményeket, de nem éli meg azokat, mert nincs igazán jelen;
15. Fél a veszteségtől, a haláltól, az elengedéstől.
Felhasznált irodalom:
Allport, G. W., A személyiség alakulása. Budapest 1980.
Durkó M. (szerk.), Tanulmánykötet a közművelődési folyamat problémaköréből.
Budapest 1981.
Franki, V. E,,Az ember az értelemre irányuló kérdéssel szemben. Budapest 1996.
Hárdi I., A lélek egészségvédelme. (A lelki egészségvédelem jelene és távlatai.)
Budapest 1992.
Radnai B., A népművelés pszichológiai és pedagógiai kérdései. Budapest 1978
Tomcsányi T. – Grezsa F. – Jeleníts I. (szerk.), Tanakodó. A mentálhigiéné elmélete, a mentálhigiénés képzés, mentálhigiéné az emberek szolgálatában. Budapest 2003
