A cikk folytatása:
Szexuális diszfunkciók
Margaret Johns és munkatársai 1982-ben fedezték fel, hogy a szervezet hormonális karmestere, az agyalapi mirigy szerotonin tartalmú sejteket tartalmaz azon a részén, amely a nemi hormonok kibocsátását szabályozza. A szerzők kimutatták, hogy a Prozac teljes mértékben blokkolja ezeknek a sejteknek a szerotonin felvételét. További kutatásaik rávilágítottak, hogy miként befolyásolják a nemi működéseket az SSRI-ok. Ha azonban az SSRI-ok a női és férfi nemi hormonok (ösztrogén és tesztoszteron) termelését befolyásolják, ezen keresztül nem csupán szexuális diszfunkciókat okozhatnak, hanem számos olyan problémát, amely közvetve kapcsolatban áll a nemi hormonok szintjével.
Igen rossz reklám lett volna a Prozacnak, ha a szexuális diszfunkciók nagy médiavisszhangot kaptak volna. Az Eli Lilly egy százalékra becsülte a „kisebb szexuális zavarok” arányát, de a valóság úthengerként lapította szét a törékeny hazugságot.
Jeremy S. Musher 1990-ben a betegei közt 16 százalékban talált orgazmusképtelenséget. Frederick M. Jacobson 1992-ben százhatvan Prozac-szedő 34 százalékánál talált szexuális zavarokat, 10 százalékuk csökkent libidóról, 13 százalékuk csökkent szexuális izgathatóságról adott számot, 11 százalékuk mindkettőről. A későbbi vizsgálatok az egész SSRI-család esetén 30-80 százalékban találták jellemzőnek a szexuális zavarokat.
Jack G. Modell és munkatársai 1997-ben három SSRI-t hasonlítottak össze szexuális mellékhatások tekintetében 320 betegen. A Prozacra állított betegek 73 százaléka, a Seroxatot kapó betegek 86 százaléka, és a Zoloftot szedő betegek 67 százaléka tapasztalt egy vagy több szexuális diszfunkciót a gyógyszer hatására.
Winston W. Shen és Jen-Hao Hsu 1995-ben száztíz SSRI-t szedő nőt vizsgált meg restrospektíve, és harminhárom számolt be libidócsökkenésről, orgazmusképtelenségről vagy késleltetett orgazmusról. A szerzők rámutatnak, hogy az SSRI-ok szexuális mellékhatásait alulbecsüli a szakirodalom. Patterson 1993-ban hatvan egymást követő férfi vizsgálatából 75 százalékosra becsülte a Prozac okozta libidócsökkenést. A szexuális zavarok alábecsülése annak is tulajdonítható, hogy az emberek nem szívesen számolnak be ilyen problémáikról. A fenti esetben a pszichiáter minden alkalommal rákérdezett a páciens nemi életében bekövetkezett esetleges változásokra.
Angel Luis Montejo-Gonzalez és munkatársai 1997-es vizsgálata szerint 344 Prozacot, Fevarint, Seroxatot és Zoloftot szedő beteg 58 százalékának voltak szexuális zavarai. A leggyakoribb a késleltetett orgazmus és ejakuláció, valamint az impotencia. A betegek szignifikáns javulást tapasztaltak, amikor az SSRI-szedést elhagyták, de hat hónappal később csak 5,8 százalékuk számolt be arról, hogy problémái teljesen rendeződtek, 81,4 százalékuknak nem javultak a panaszai.
Montejo és munkatársai 2001-ben 1022 SSRI-t szedő beteg szexuális zavarait dolgozták fel. Egyik betegnek sem volt korábban szexuális diszfunkciója. A szexuális zavarok a teljes minta 59 százalékában fordultak elő. A Prozac 58, a Zoloft 63, a Fevarin 62, a Seroxat 71, a Seropram 73, az Efectin 67 százalékban okozott szexuális zavarokat, az Aurorix csupán 6,9 százalékban.
Ezek az arányok a kezdeti egy százalékról szóló beszámolókhoz képest megdöbbentően magasak.
Szexuális problémák nem ritkán vezetnek kapcsolatok és házasságok felbomlásához.
A problémát, amit az SSRI-ok szedése okoz, megoldja a Viagra szedése, javasolja Pierre Assalian, akinek ez irányú vizsgálatait a Pfizer támogatja (Psychiatric News, 2000). H. George Nurnberg és munkatársai 2001-ben egy tizenkét fős vizsgálatban igyekeztek bizonyítani, hogy a Viagra jó, sőt SSRI-jal együtt még jobb. Azóta a szakirodalom telis-tele van vizsgálatokkal, amelyekben bizonyítják, hogy az SSRI elfújja a depressziót, a Viagra pedig visszahozza a fiatalságot. Azóta, hogy van Viagra, hirtelen szabadon lehet beszélni a szexuális problémákról. Addig piaccsökkentő tényező volt, most új piacot nyit. Az az új tabu, hogy a Viagra halált vagy vakságot okozhat. De hamarosan arra is lesz egy harmadik gyógyszer, és akkor hirtelen kinyílnak a fiókok, és kiáradnak belőlük azok a Viagra-kockázatokat elemző írások, amelyek most már majd az új szer mellett érvelnek.
Szív- és érrendszeri hatások
Az SSRI-ok a régi antidepresszánsokhoz képest kevésbé viszik le a vérnyomást, és biztonságosabbak a véletlen mérgezések szempontjából (Pacher és mások, 1999).
De korai volt az öröm. Már a korai Seropram-állatkísérletek is arra utaltak, hogy az SSRI-oknak van negatív szívhatása. Későbbi humán megfigyelések azt jelezték, hogy az SSRI-ok nehezítik a szív munkáját, és egyre több beszámoló jelent meg szívritmuszavart keltő hatásáról, valamint ájulásokról. Van szerencsém Pacher Pált, a téma szakértőjét személyesen ismerni, s emlékszem még, amikor első vizsgálatairól szóló cikkei megjelentek. A liftben összefutva mesélte, hogy egyfelől komoly támadások érték, másfelől százával kérnek tőle különlenyomatokat. Pacher és munkatársai 1999-ben kimutatták, hogy az SSRI-oknak csak kicsivel jobb a szív-mellékhatásuk, mint a triciklikus szereknek, s ezért szerintük szívbetegségben, időskorban csak EKG-ellenőrzés mellett volna szabad antidepresszánsokat alkalmazni; 2000-es vizsgálatukban kimutatták, hogy a Prozacnak aritmiát fokozó hatása van, 2002-es, Ungvári Zoltánal írott tanulmányuk szerint pedig az SSRI-ok hirtelen felálláskor vérnyomásesést és egészséges személyeknél is szívritmuszavart, szélső esetben hirtelen szívhalált okozhatnak. 2001-es összefoglalójuk szerint egyre több eset válik ismertté, amikor antidepresszáns-szedés hatására elesés, ájulás következtében combnyaktörés, medencecsonttörés történik.
Hillel W. Cohen és munkatársai 2000-es tanulmányukban a triciklikus szereket szedők körében 2,2-szeres infarktuskockázatot találtak.
Aneesh B. Singhal és munkatársai 2005-ben 514 agyvérzéses beteget vizsgáltak, s akik SSRI-t szedtek, azoknak kétszer nagyobb esélyük volt arra, hogy további érgörcs alakuljon ki náluk, ami rontja a beteg felépülési esélyeit.
Enzimdefektus okozta veszélyek
Az SSRI-ok egyik mellékhatásai kevésbé ismert és értékelt a jelentőségéhez és veszélyességéhez képest. Az SSRI-ok a májban bomlanak le a P450 CYP2D enzimcsoport hatására, amely a kaukázusi típusú emberek 7-10 százalékában genetikai okokból hiányzik (Breggin, 2001; Medawar és Herxheimer, 2003/2004). Ennek következtében ezek a személyek az SSRI-okat rendkívül lassan bontják le, és könnyen alakulhat ki náluk szerotoninszindróma, amely zavartsággal, mániával, agitáltsággal, lázzal, hasmenéssel, vérnyomásproblémákkal, hányással, izomgörcsökkel, neurológiai zavarokkal stb. jár. Babak Mokhlesi és munkatársai 2003-as összefoglalójukban javasolják, hogy minden agitált betegnél vizsgálni kell a szerotoninszindróma esetleges fennállását.
Breggin 2001-es könyvében beszámol egy kilencéves kisfiúról, akinek halálát epilepsziás rohamok és szívleállás okozta. A boncoláskor a vérében olyan magas Prozac-szintet találtak, hogy kezdetben a szülőket gyanúsították meg, hogy megmérgezték a gyereket. Később kiderült, hogy a gyermeknek hiányzik az említett bontóenzimje, és a nagy adagban kapott Prozac felhalmozódott a szervezetében.
További probléma, hogy az SSRI-ok olyan enzimek működését is gátolják, amelyek más gyógyszerek lebontásában játszanak szerepet. Az SSRI-okkal tehát rendkívül körültekintően lehet(ne) csak egyéb gyógyszereket szedni.
Charles B. Nemeroff és munkatársai 1996-os tanulmánya szerint a Prozac, a Norfluoxetin, a Zoloft és a Seroxat (Paxil, Paroxetin) triciklikus antidepresszánssal együtt adva könnyen vált ki mérgezést. A Prozac, a Zoloft és a Fevarin a Seduxen, a Xanax, a Frontin és a Rivotril lebontását gátolják, így e nyugtatók szedése az antipeprenszánsokkal együtt könnyen vezethet túladagoláshoz.
Medawar és Herxheimer 2003/2004-es tanulmánya szerint a Seroxat gátolja önmaga lebontását, így a beteg vérében észrevétlenül, de rohamosan emelkedik a Seroxat-szintje, és a súlyos mellékhatások, mint az előzmény nélküli öngyilkosság, a Seroxat vérszintjének egy pontján következhet be. Az ilyen betegek tehát akkor is emelkedő dózishatást mutatnak, ha mindennap csak az előírt adagot veszik be. A Fevarin szintén gátolja az őt lebontó enzim működését, ezért ha a napi adagot 150 milligrammról 200 milligrammra emelik, a vérben a Fevarin szintje a duplájára nő (Rinne és mások, 2002).
Kiman Kim és munkatársai 2004-es elemzésükben arra figyelmeztetnek, hogy a kaukázusi és keleti típusú emberek közt lényeges eltérés van a CYP2D6 és a CYP2C enzimek aktivitása között, és igen veszélyes, ha az egyes országok klinikai hatásvizsgálatok nélkül átveszik más országok adagolási előírásait. Az enzimek aktivitásában az egyes rasszok közt 40-70 százalékos különbség lehet, ami egészen más adagolást követel meg hétköznapi gyógyszerek esetén is.
Összességében, az SSRI-ok együttadása más gyógyszerekkel könnyen észrevétlen túladagoláshoz vezethet.
Angliában tíz év alatt 430 túladagolásos halálról tudunk (Morgan és mások, 2004), ez hivatalosan évi negyven haláleset. SSRI-túladagolást elvileg olyan nehéz kivitelezni, hogy gyakran tételeznek fel automatikusan öngyilkossági szándékot. Nem szokás számolni azonban azzal, hogy akiben a P450 CYP2D enzim hiányzik, vagy más olyan gyógyszert is szed, amely gátolja az SSRI-okat lebontó enzimeket, annak szervezetében minden öngyilkossági szándék nélkül is alattomban fokozatosan növekszik az SSRI-szint egészen a szerotoninszindróma kialakulásáig, amely viszont igen gyakran halálhoz vezető állapot. A Fevarin gyártója hivatalosan 462 túladagolásos esetről tud, amelyből 44 végződött halállal. A Seroxattal kapcsolatban a gyártó 350 túladagolásos esetről tud, a betegek közül ötven meghalt.
Az enzimdefektus azért is nagyon veszélyes, mert a jelenség nem ismert sem szakemberek, sem laikusok körében.
Akaratlan mozgásos zavarok
Raphale J. Leo 1996-os az összefoglalójáig 71 esetismertetést talált, amely az SSRI-szedésre kialakuló akaratlan mozgásos tünetről számolt be; 45 százalékban akathisia, 28 százalékban fej-, nyak-, végtag- és törzsizomzat abnormális helyzete vagy izomgörcse, 14 százalékban parkinsonizmus (remegés, izommerevség), 11 százalékban a nyelv, álkapocs vagy végtagok akaratlan rángatózó mozgása jelentkezett. Az esetek 76 százalékában a Prozac volt felelős a tünetekért.
Patricia E. Gerber és Larry D. Lynd 1998-ban több adatbázison végzett adatgyűjtés során 1998-ig 127 publikált esetet talált, ahol SSRI-szedést követően mozgászavarok léptek fel; 516 esetben alakult ki például Parkinson-tünet, hatvan esetben írtak le éjszakai fogcsikorgatást stb.
Michael J. Lambert és munkatársai 1998-ban saját esetismertetésük mellett tizenhárom publikációt találtak a Zoloft okozta akaratlan mozgásos tünetekről.
Összességében az SSRI-oknak komoly akaratlan mozgászavarokat idézhetnek elő, ami ismét aláhúzza a stimulánshatásról tett megfigyeléseket, és cáfolja az SSRI-ok „szelektivitását”, ezek a hatások ugyanis a dopaminerg-rendszer túlingerléséből származnak.
Maradandó agyi elváltozások
Az SSRI-ok beavatkoznak az agy évmilliók alatt kifejlődött bonyolult belső kommunikációs rendszerébe, amelyben hírvivő anyagok – például a szerotonin – adják át egyik agysejtről a másikra az információt. Az SSRI-ok nemcsak a szerotonin szintjét, hanem az agysejtek működését is alapvetően átalakítják. A szerotonin és más hírvivő anyagok fogadására alkalmas, az agysejteken elhelyezkedő kis antennák (receptorok) száma az agy egyes területein 40-60 százalékkal is csökkenhet (Wamsley és mások, 1987). Ez olyasmi megoldás, mint amikor az egyik lakásban folyó csap miatt az egész házban elzárják a vizet.
Viola Wegerer és munkatársai 1999-ben fiatal patkányokat Prozackal kezelve azt mutatták ki, hogy maradandó elváltozások következnek be a homloklebenyben, aminek egyelőre beláthatatlanok a következményei. Seth D.Norrholm és Charles C. Ouimet 2000-ben fiatal patkányokkal végzett kísérleteik alapján kimondták, hogy a fiatalkorban adott Prozac gátolja az agysejtek fejlődését. Madhu Kalia és munkatársai 2000-ben SSRI-hatásra különféle neuronális károsodásokat tapasztaltak patkányoknál. Andrew R. Gilbert és munkatársai 2000-ben, kényszerbetegségben szenvedő gyerekeknek SSRI-t adva, a talamusz nevű igen fontos agyterület méretcsökkenését tapasztalta.
Breggin hivatalosan tájékozódott az Eli Lillynél, folynak-e vagy terveznek-e vizsgálatokat, hogy vajon visszafordíthatók-e az elváltozások, és milyen következményekkel járnak, ha maradandók. A gyógyszercég azt válaszolta, hogy ez lényegtelen kérdés.
Homloklebeny-szindróma
A homloklebeny felelős mindazért, amiért az ember kiemelkedett az állatvilágból. A homloklebeny bárminemű sérülése baleset vagy agyvérzés során a személyiség, az erkölcsiség, a tervezés képessége, a célokért való küzdés képessége és az intellektuális képességek alapvető változását okozza.
E. Jane Garland és Elizabeth A. Baerg 2001-ben öt, Prozackal, ill. Seroxattal kezelt kamasz esetét ismerteti, akiknél az SSRI szedése során homloklebeny-szindróma alakult ki. A szindróma indítékhiánnyal vagy gátolatlan, antiszociális viselkedéssel jár; ez a neurológiában jól ismert tünetcsoport gyakran vált ki pszichopátiás viselkedést. A különféle gyilkos cselekedetek is valószínűleg azzal állnak kapcsolatban, hogy a homloklebeny működése károsodott, és a személyek ítélőképessége és erkölcsi érzéke romlott vagy megszűnt. A Garlandék által leírt esetekben a tünetek a szedés során a harmadik-negyedik hét után jelentek meg. A vezető tünetek, amelyeket átlagosan egy hónappal a kezelés után észleltek: közömbösség, kiégettség, érdektelenség vagy gátlástalanság voltak. Jelentős szociális funkcióromlás lépett fel. Mindegyik eset jellemzője, hogy nem a pszichiáter, hanem a szülők fedezték fel az aggasztó tüneteket, és kértek segítséget. Ez utóbbi azért hangsúlyozandó, mert a napi praxisban pár perces rutinbeszélgetés során e tünetek könnyen félreismerhetők, hiszen a páciens, éppen közönyössége miatt, nem számol be panaszként a minden iránti érdektelenségéről. Gyakori, hogy a pszichiáterek depressziós vagy hipomán (felhangolt) tünetként kezelik ezeket a tüneteket, s olykor még növelik is a gyógyszeradagot. A gyógyszer elhagyása után egy hónappal a tünetek rendeződtek. De hogy mi maradt vissza, azt nem tudjuk.
A vizsgálatokból kitűnik, hogy az SSRI-ok egyik általános hatása a homloklebeny (frontális/prefrontális) működésének csökkentése. A homloklebeny-szindróma feltehetőleg az arra érzékenyebb személyekben alakul ki, vagy válik nyilvánvalóvá. Kérdés azonban, hogy akiknél nem alakul ki homloklebeny-szindróma, azoknál hosszú távon nem károsodnak-e mégis észrevétlenül a frontális funkciók. Például az antidepresszív hatás vajon nem azonos-e egy enyhe homloklebeny-szindrómával, vagyis az élet negatív jelenségeivel szembeni közömbösséggel, nemtörődömséggel.
A homloklebeny-szindróma jelensége kapcsán nem lehet elhessegetni magunktól Egas Moniz idegsebész durva lobotómiás kezeléseinek emlékét, melyet Elliot S. Valenstein írt le érzékletesen 1973-as könyvében. A műtét lényege, hogy sebészi úton „kikapcsolják” a homloklebeny működését. (Ilyen műtétet végeztek a Száll a kakukk fészkére című filmben is a Jack Nicholson alakította főhősön.) Az egész úgy kezdődött, hogy Moniz részt vett egy konferencián, ahol kutatók arról számoltak be, hogy majmok még a banán elvételével szemben is közömbössé váltak lobotómiás műtét után. Moniz felpattant, és megkérdezte, nem lehetne-e ezt a módszer szkizofrének, kényszerbetegek és depressziósok kezelésében alkalmazni. A kutatók azt felelték, hogy nem. De Moniz mintha meg sem hallotta volna, lelkesen nekilátott a műtétek végzéséhez. A technika lelkes továbbfejlesztői horrorisztikus technikákat alakítottak ki. Az egyik az volt, hogy egy fémkampóval a szemzugba szúrva a koponya belsejébe jutva fölkanyarodtak a kampóval a homloklebeny mögé, és ott „bekotorva” az agyba, elszakították az idegpályákat. Moniz Nobel-díjat kapott munkásságáért, de – ha volna rá lehetőség –, ma valószínűleg visszavennék tőle, mert iszonyú károkat okozott tudományos kalandorságával. A betegek megszabadultak ugyan tüneteiktől, de teljesen érdektelenné váltak az élet minden dolga iránt.
Milton Greenblatt és munkatársai 1950-ben két alapvető típusát írták le a kórképnek, amely a homloklebenyből kilépő idegrostok részleges átvágását követi: egyeseknél a már ismert tompaság és érdektelenség lépett fel, másoknál viszont eufória, nyugtalanság. E két tüneti kép megfelel az SSRI-mellékhatások két lehetséges profiljának: túlstimuláltság és gátlástalanodás vagy apátia, motiválatlanság és közönyösség.
Memóriakárosodás
Joseph Glenmullen 2000-es könyvében több esetet is idéz, amelyek egyben az SSRI-piac működési mechanizmusát is jellemzik. Egy Sharon nevű nő panaszkodott orvosának, hogy rágja a körmét. Az orvos Zoloftot javasolt a „kényszeres” viselkedés megszüntetésére. A körömrágás megszűnt, de Sharon döbbenten tapasztalta, hogy memóriája úgy ki tud kapcsolni, mint amikor a számítógépből kiveszik a memóriachipet. Egy nap autóval indultak barátaikhoz, és hirtelen teljesen elvesztette tájékozódási képességét, azt se tudta, hova mennek, majd mikor férje emlékeztette úti céljukra, nem emlékezett, hol laknak barátaik, és hogy kell eljutni oda, pedig már vagy százszor járt náluk. A neurológiai kivizsgálás semmit nem talált, a neurológus tanácsára csökkentették a Zoloft-adagot, és javult az asszony memóriája. Végül Sharon Glenmullenhez került, akinek az volt a véleménye, hogy körömrágásra talán mégsem kéne Zoloftot szednie, azt tanácsolta, hagyja el. Sharon memóriája hamarosan visszatért. Glenmullen nem antidepresszáns-ellenes, így egy Jonathan nevű orvostanhallgató betegének Prozacot írt fel. A fiú tünetei javultak, ám ekkor név- és számmemória-romlást tapasztalt. Ismerősei neve, telefonszáma nem jutott eszébe, pedig korábban kiváló volt az emlékezőképessége. Ráadásul a dolgok elvesztették a kontextusukat, Jonathan nem emlékezett, hol olvasta, ki mondta, mire vonatkozik az, ami tud. Abbahagyta a Prozac-szedést, és a memóriája egy hónap alatt visszatért. Glenmullen tapasztalata szerint időskorban a memóriaromlás még drámaibb.
Charles Medawar 1997-es tanulmányában szintén leírta az SSRI-ok e hatását. Egy beteg panaszaiból idézett: „A munkateljesítményem romlott. Nem tudtam részletekre figyelni, romlott a memóriám… De elhagyni nem tudtam a szereket, mert azonnal drasztikus megvonási tünetek jelentkeztek.”
Ebben a fejezetben az SSRI-ok kevésbé ismert veszélyeit tárgyaltam. Nem tértem ki a mindennapos zavaró mellékhatásokra; a lista túl hosszúra nyúlna. Hogy egyesek tíz-húsz kilót is felszednek SSRI-kezelés hatására, ismert jelenség. Hogy szorongást, tünetromlást, hányingert, fejfájást stb. okoz, megint csak fölösleges listába szedni. Aki hisz ezekben a gyógyszerekben, el fogja viselni a mellékhatásokat. Azt látom a legnagyobb problémának, hogy nincs tisztázva, valójában milyen jól körülhatárolt zavarokban hatásosak az SSRI-ok, és piaci érdekek vezérelte vizsgálatok meghamísított eredményei alapján túl sok mentális és szervi betegségben ajánlják. Az SSRI indokolatlan túlhasználatának eltitkolt (vagy legalábbis a széles nyilvánosság előtt nem ismert) veszélyei vannak.
Sajnos a szlogen, hogy „Kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét!”, azt a hamis képet sugallja, mintha őket megfelelően tájékoztatnák a veszélyekről. Mint a következő fejezetben látni fogjuk, a gyógyszercégek még csak nem is vizsgálják a valódi kockázatokat.
