Minden szülő álma, hogy gyereke zseni, de legalábbis kiemelkedő képességű legyen. Van, aki reménykedve fürkészi, vajon gyermeke indigónak vagy kristálynak született-e, mások kemény kiképzésben részesítik gyermeküket, nem bízva az égiekben. Van, aki a katonás fegyelem és a követelmények nevelő hatására esküszik, van, aki a meleg, elfogadó családi légkört tekinti a zsenialitás melegágyának. Mindenre lehet találni példát, de kísérletesen nehéz vizsgálni és igazolni az ilyen hatásokat.
Lehet valami igazoltan hatásos eszközt javasolni a gyermekükből kiválóságot nevelni kívánó szülőnek?
Az önbeteljesítő jóslat
Robert Merton szociológus majd 70 évvel ezelőtt egy cikkében számos példát idézett arra, miként teljesül be akár egy téves jóslat is. Egy bankról elterjedt például, hogy fizetésképtelen, ezért a betétesek megrohanták, és a végén valóban fizetésképtelenné vált. Merton szerint az önbeteljesítő jóslatban egy helyzet téves értelmezése olyan viselkedéseket fog kiváltani, ami végül az eredeti téves feltevés igazolásához fog vezetni. Vegyük, írja, a vizsgaszorongás esetét. A tanuló, aki meg van győződve bukásáról, a tanulás helyett ideje nagy részét aggodalmaskodással tölti, s a végén valóban megbukik.
Merton bogarat ültetett el Robert Rosenthal fülébe, aki vizsgálni kezdte az önbeteljesítő jóslat hatását tanulási helyzetekben.
Okos patkány, buta patkány
Rosenthal Kermit Fode-dal egy egyszerű kísérletet végeztek el. Tizenkét pszichológus hallgatónak egy kurzus keretében azt a feladatot adták, hogy kísérleti patkányoknak tanítsanak meg egy labirintus feladatot. Rosenthal és Fode hat diáknak azzal a mesével adták át a kísérleti állataikat, hogy ezeket több generáción keresztül úgy szelektálták ki, hogy nagyon okosak legyenek az útvesztő tanulásban, a másik hat diákot pedig arra készítették fel, hogy patkányaikat direkt butának tenyésztették ki, úgyhogy nagy nehézségeik lesznek velük a betanítás során. Valójában a patkányok ugyanabból a törzsből valók voltak, azaz képességeikben teljesen megegyeztek, s teljesen véletlenszerű volt, melyik patkányt melyik csoportba sorolták. A diákok szorgosan felírták, patkányaik mennyire sikeresek a tanulásban, és mit ad’ isten, az „okos” patkányok igen tanulékonynak, a „buták” pedig nehézfejűeknek bizonyultak. Azaz, a patkányok teljesítménye attól függött, mit vártak el tőlük.
Okos gyermek, átlag gyermek
Rosenthal ezek után Lenore Jacobson-nal elvégezte ugyanezt a vizsgálatot gyermekekkel is. Egy iskolában az első hat osztályban felmérték a gyerekek képességeit, majd anélkül, hogy kiértékelték volna a teszteket, a tanítóknak a gyerekek véletlenszerűen kiválasztott 20%-ról azt állították, hogy azok kiemelkedő képességűek, az év során nagy fejlődés várható náluk. Az iskolaév végeztével visszatértek, és ismét felmérték a gyerekek képességeit. Akiket eredményüktől függetlenül kiemelkedő képességűnek mondtak, azoknak az átlagnak mondott gyerekekhez képest szignifikánsan jobban javult a teljesítményük. Azaz, akikről a tanító úgy tudta, hogy kiemelkedő képességű, jobban fejlődött az év során, mint az átlag képességűnek mondott gyerekek. A hatás az elsősöknél volt a legerősebb, s fokozatosan csökkent, ahogy egyre magasabb osztály eredményeit nézték. Eredményüket több hipotézissel is lehet magyarázni. Valószínű, hogy a kisebb gyerekek még jobban formálhatók, és fontosabb is nekik a tanító visszajelzése. Az is elképzelhető, hogy a felsőbb osztályokba járók esetében a tanítónak már az évek során a gyerekekről már kialakult egy határozott véleménye, s ettől az állítólagos „teszteredmények” nehezebben térítették el. Ez lényegében a „jótanuló” és „rossztanuló” kategóriarendszer, amit mindenki jól ismer, és azt is sokan megtapasztalták a saját bőrükön, mennyire nehéz kitörni a „rossztanuló” kasztból, s milyen kényelmes „jótanulónak” lenni; a jótanulótól a tanárok még az ostobaságokat is zseniális meglátásnak hajlamosak értelmezni.
A jelenséget Pygmalion effektusnak nevezték el, leginkább Bernard Shaw Pygmalion c. színdarabjáról, amely arról szól, miként farag Higgins professzor úrinőt Lizából, a virágárus lányból. A darab címe Pygmalionra, a mitológiai szobrászra utal, aki beleszeretett az általa faragott szoborba, Galateába, s könyörgésére Aphrodité életre keltette a szobrot.
A Pygmalion jelenség kutatási hullámot indított el, hiszen nem csak pedagógiai jelentősége nagy, de a munkateljesítményt is alapvetően befolyásolhatja a vezetői hozzáállás. Némely kutató felvetette azt a nagyon is reális kérdést, hogy mi a helyzet a negatív Pygmalion hatással, azaz, amikor mondjuk a tanár ostobának tekint egy gyereket, s ehhez igazítja viselkedését. Mi lesz az ilyen gyerekekkel?
A Gólem effektus
Rosenthal és két munkatársa egy vizsgálatukban tornatanárok viselkedésének hatását mérték az atlétikában kiemelkedőnek, ill. alulteljesítőnek tekintett gimnazisták teljesítményére. Azok a tanárok, akik nagy elvárást mutattak az ügyes diákokkal szemben, de lekezelően bántak a gyengékkel, azoknál egyértelműen nagy teljesítménykülönbség mutatkozott az atlétikában jó és rossz diákok között. Azoknál a tanároknál viszont, akik képességeiktől függetlenül elfogulatlanul kezelték tanitványaikat, a különbség nem volt nagy. A negatív elvárást, mint önbeteljesítő jóslatot Gólem effektusnak nevezték el. Az elnevezés egy legendából származik, mely szerint Loew rabbi a prágai zsidók védelmére egy szörnyet alkotott, amely fölött azonban a rabbi elveszítette hatalmát, a Gólem fellázadt, s végül meg kellet őt semmisíteni.
Miként jelenik meg az elvárás?
Sok kutatót az izgatott, milyen viselkedésekben jelenik meg a pozitív ill. negatív elvárás. Erről szerintem sokunknak vannak emlékei is. Ha egy tanár egy diákot okosnak tart, szívesebben szólítja fel, hosszabban engedi beszélni, ha a diák nem egészen a várt választ adja, hajlandó elfogadni a diák sajátos gondolatmenetét, sokszor dicséri, ha jól felel, ritkán tesz negatív megjegyzést, ha a diák téved, vagy az órán helytelenül viselkedik. Mindenképpen számos jelét adja annak, hogy a diák megkülönböztetett elbánást érdemel. A butának vagy lustának elkönyvelt diák mindennek az ellenkezőjét kapja. Ritkán szólítják fel, ritkán dicsérik, de sok negatív megjegyzést kap, ha nem azt mondja, amit a tanár vár, félbeszakítják és leültetik, ambivalens helyzetekben mindig a rosszabbat tételezik fel róla. Nem egy butának elkönyvelt diáknak volt már az az élménye, hogy amikor mégis megvillantotta el nem ismert képességeit, akkor csalással vádolták meg.
Neveljünk tehetséget!
Lám, ilyen egyszerű okos, ambiciózus gyerekeket nevelni. De vajon tényleg ilyen egyszerű? Ha könnyű volna a Pygmalion hatást alkalmazni, minden gyermek képes volna kihozni magából a legjobbat. Mégsem így van, s ennek az oka nem az iskolában keresendő. A gyermekek sorsa jóval előbb eldől, már az otthoni környezetben. A szülők soha nem nevelnek, hanem egyszerűen személyiségükkel hatnak gyermekükre. Lehet, hogy könyvekből vélik kiolvasni, hogyan kell „nevelni” a gyermeket, de igazság szerint a nevelésről szóló könyveket is szelektíven olvassák, saját személyiségüknek megfelelő tanácsokat fogadnak meg, s sokkal inkább önigazolásra vágynak, semmint azzal való szembesülést, hogy alapvetően rosszul állnak a dolgokhoz. Ha valaki állandóan alaptalan dicséretekkel próbál Pygmalion hatást elérni, csak önteltté teszi a gyerekét, s az azt kezdi hinni magáról, hogy erőfeszítés és küzdelem nélkül is alapból jár neki a siker. Az ilyen gyermek nárcisztikussá válik, s állandó sértettséget fog érezni, mert nem ismerik el sehol a zseniségét. Az a szülő, aki ezzel ellentétesen, nem akarván, hogy gyermeke elbízza magát, mindig talál okot a kritikára, arra neveli gyermekét, hogy örök elégedetlen legyen, s ne higgyen magában. Kudarchoz vezet az is, ha a szülő életkorának nem megfelelő feladatok elé állítja gyermekét: hiába a buzdítás, ha a feladat meghaladja a gyermek képességét. A gyermek a szülő tükörképe. Aki saját maga képességeiben sem tud bízni, gyermekében sem fog. Aki saját kudarcait szeretné gyermekén keresztül kompenzálni, kíméletlen hajszába kényszeríti gyermekét. Aki el van telve magától, csak önimádatra neveli gyermekét. Aki örök vesztesnek érzi magát, gyermekéből is vesztest farag.
Tanulság? Nem a gyermeket kell nevelni, hanem önmagunkat. Nincs az a nevelési kézikönyv, amely megtaníthatná a szülőt arra, hogyan kell türelmesen, bátorítóan, csak a szükséges mértékben besegítve támogatni konkrét feladathelyzetben a gyermeket. Hisz a szülő is ember, fél szemével az órát nézni, fáradt, frusztrált, éhes, kezdődik a kedvenc sorozata…
A Galatea effektus
A tanár vagy a szülő pozitív elvárása serkenti a gyermek teljesítményét, míg a negatív elvárás letöri azt. De vajon mi történik, mondjuk az ismételt nevelői megerősítés hatására? A gyermekben kialakulhat önmagával szemben az az elvárás, hogy általában is meg tud küzdeni a feladatokkal és nehézségekkel. Az autonóm személyiségre általában is az a jellemző, hogy bízik önmagában, tisztában van a képességeivel, és a mégoly nehéz helyzetekben is képes alkalmazni önmagával szemben azt az önbeteljesítő jóslatot, miszerint meg tudja oldani a problémát, ezért aztán meg is oldja. Ezt az önmagunkkal szemben támasztott pozitív elvárást nevezzük Galatea effektusnak, mert az ilyen ember önálló életre kell, mint Pygmalion kőbe vésett szerelme. Aki képes önmagában bízni, arról már lepereg mindenféle negatív visszajelzés, azaz immunis a Gólem hatással szemben. Hiszen a lényeg az, hogy nagyfokú függetlenség alakult ki benne a külső megerősítésekkel szemben. Az igazi nevelésnek tehát ez a célja, de ezt sok szülő végkép nem szereti, hiszen az ilyen gyerekek önfejűek, makacsok, és egy idő után már nem az érdekli őket, ami a szülő álma, hanem valami egészen más.
Sok szülő itt bukik el: eredeti, de engedelmes gyermeket szeretne, holott az eredetiség mindig is öntörvényűséget jelent.
Irodalom:
- Elisha Y. Babad, Jacinto Inbar, Robert Rosenthal Pygmalion, Galatea, and the Golem: Investigations of biased and unbiased teachers J EDUC PSYCHOL , vol. 74, no. 4, pp. 459-474, 1982
- Merton, RK: The Self-Fulfilling Prophecy. The Antioch Review, Vol. 8, No. 2 (Summer, 1948), pp. 193-210.
- Robert Rosenthal, Lenore Jacobson Pygmalion in the classroom The Urban Review September 1968, Volume 3, Issue 1, pp 16-20
- Rosenthal, R. & Fode, K.L. (1963). The effect of experimenter bias on the performance of the albino rat. Behavioral Science, 8, 183-89.
