Feldmár András: Mindannyian csak kísértetek vagyunk

This post is also available in: English (angol)

Hogyan lépnek kapcsolatba egymással a generációk? Kiteljesedik-e az álmom a fiamban? Mikor kezdődött a történetem? Feldmár András és Büky Dorottya tévelygőknek szóló párbeszéde ezúttal a kísértetek birodalmába vezet.

est.hu : Város : Interjú : „A mese akarta, hogy megjelenjen” - Büky Dorottya  és Feldmár András

B. D.: Van 2 szülőnk, 4 nagyszülőnk, 8 dédszülőnk, 16 ükszülőnk, a következő generációban 32, a hatodikban 64 ősünk, és így tovább. Itt hordjuk magunkban őket. Ennyi embert. Jó lenne megismerni őket, belelátni az életükbe, valamilyen varászszemmel átvilágítani, átlátni a kapcsolatokat, a vándorló géneket, az okokat és okozatokat. Az Esterházy család egyik ága Ádámig vezeti vissza magát. Izgalmas, nem?

F. A.: Inkább talán félelmetes. Ibsen drámájában, a Kísértetekben Alvingné a fiatalok hangját hallgatva beszél arról, hogy a generációkon keresztül ható hazugságok hogyan formálják és kötik gúzsba a fiatalok életét. Mindannyian csak kísértetek vagyunk, nem tudjuk, honnan jönnek a gondolataink, miféle régi hiedelmekben, szokásokban, téveszmékben, hazugságokban gyökereznek.

D. H. Lawrence pszichoanalitikus, költő, regényíró pácienseket fogadott, amikor pénzre volt szüksége, mert az írásból nem tudott megélni. Az ő megfigyelése, hogy a fiatalabb generáció megteszi azt, ami az idősebb generáció álma.

Gyerekkoromban nagyon szerettem a dzsesszt, főleg a dobolást, a kedvenc zenészeim mind dobosok voltak. Egy alkalommal, úgy húszéves korom körül, fura álmom volt. A színpadon láttam magam egy komplett dobfelszerelés mögött. Ott ültem, kezemben a dobverőkkel, mellettem a többi zenész, szaxofonos, zongorista, gitárosok. A függöny le volt engedve, gyülekezett a hallgatóság. Én kinéztem egy kis lyukon, láttam, hogy rengetegen vannak, és beszartam, mert tudtam, hogy nem tudok dobolni. Ha pedig felmegy a függöny, és elkezdődik a koncert, akkor ezt mindenki meg fogja tudni. Rettenetes volt, szégyelltem magam, és féltem. Erről az álmomról soha nem beszéltem senkinek, főleg a gyerekeimnek nem.

És mi történt? Amikor a fiam, Marci serdülőkorba lépett, lelkesen elkezdett dobolni. Kipróbált más hangszereket is, de végül a dobnál maradt. Most ötvenéves, és még mindig dobol. Az élete legfelemelőbb pillanatai – a saját bevallása szerint – mind a színpadon történtek, amikor felment a függöny, és ő a többi zenésszel együtt koncertezett. Lawrence-nek igaza volt, én csak álmodtam, és a fiam megvalósította az álmomat.

B. D.: Lehet ez puszta véletlen is. Azt, hogy te miért a dobolással álmodtál, ki tudja? Gondolod, hogy van valamiféle tudományosan meg nem magyarázható kapcsolat is a generációk között?

F. A.: Biztosan van. Az epigenetika egyre többet meg tud magyarázni, de nem mindent. Rupert Sheldrake, a renegát biológus szerint az evolúció és a genetika nem ad magyarázatot sok mindenre. Például egy komplikált pávatoll megformálásához nincs elég genetikai információ, lehetetlen lenne azzal megmagyarázni. Ő csak úgy tudja értelmezni ezt a komplexitást, hogy feltételezi, léteznek fel nem fedezett, ismeretlen erőterek, amelyek megszervezik ezeket a formákat. Miért ne lehetne ilyen a generációk között is? Azt vallja, hogy bár a legtöbbünknek a két szemünk között helyezkedik el az orrunk, nincs genetikai ok arra, hogy oda kerüljön. De ami egyszer megtörténik és beválik, az másodjára, és pláne sokadjára már könnyen megy. Így kerül oda az orrunk, ahol van. De szerintem így repülnek a repülőgépek is: akik rajta ülnek, elhiszik, hogy ez lehetséges, és mivel eddig sikerült, így mindig sikerülhet.

B. D.: Ugye, most viccelsz? Ez kezd átcsúszni valamiféle misztikus őrültségbe!

F. A.: Hülyéskedek, persze, de Sheldrake nem egy misztikus őrült, habár kétségtelen, hogy a morfikus rezonancia elméletét a tudomány a bizonyíthatóság hiánya okán elutasítja. Mégis nagyon érdekes például az, hogy ha egy tucatnyi genetikailag teljesen egyforma, tehát klónegér közül hatot elviszünk Londonba, hat pedig New Yorkban marad, és a londoniaknak megtanítjuk, hogyan találnak élelmet egy bonyolult labirintusban, akkor a New York-iak, akik később találkoznak ezzel a kihívással, sokkal gyorsabban rájönnek a megoldásra. Tehát ami sikerült egyszer valakinek, az könnyebben megy ezt követően másoknak. Sheldrake szerint ez csak úgy lehetséges, hogy abban a bizonyos morfológiai térben valahogyan terjed az információ. Így könnyen eljuthat egyik generációból a másikba.