Párterápia

This post is also available in: English (angol)

Párterápiában az egyik leggyakrabban hozott probléma, hogy az egyik, de előfordul, hogy mindkét fél azt érzi, a másik valami olyasmit vár tőle, amit ő már nem tud, nem akar megtenni. Más szóval a felmerülő igény túlmegy azon a határon, amit az identitása, a saját magáról kialakított képe megenged.

A diszfunkcionális családok egyik ismérve az összemosódottság. Nincsenek leosztva a szerepek, nem válik szét a szülői és gyermeki alrendszer, nem hoznak átlátható szabályokat, nincsenek még személyes terek sem. Ebben a közegben nem lehetnek zárva az ajtók, nincs négyszemközti beszélgetés, mindenki mindenről tud, és bele is szól mindenbe.

Aki ilyen családban nő fel, az nem tapasztalja meg, hogy lehet nemet mondani, hogy lehetnek titkai, hogy vannak keretek, amiket a másik embernek tiszteletben kell tartania, egyszóval nem alakulnak ki az egészséges én-határok. Amikor párkapcsolata lesz, azt veszi észre, hogy fogalma sincs, mi jó neki és mi nem, meddig önmaga és mikor válik a másik „alkatrészévé”.

Mivel az összemosódottság igen súlyos örökség, ahhoz, hogy „kinőjünk belőle”, nagy éberségre és önismeretre van szükség, amit leggyakrabban kudarcok árán tanulunk meg. Ezen az úton jár a fiatal Zalán, akinek már a harmadik kapcsolata megy rá arra, hogy az anyja durván belefolyik az életébe. A fiát körülvevő nőket a lehető legközönségesebb szavakkal minősíti, a véleményét kéretlenül kinyilvánítja, minden alkalmat megragad arra, hogy beleszóljon a dolgaiba.

Legutóbb olyan messzire ment, hogy lenyomozta fia aktuális barátnőjének a közösségi oldalát, és alpári üzenetekkel bombázta. Amikor a fiú ezt megtudta, teljesen elfordult az anyjától, letiltotta a telefonját, és hónapokig szóba sem állt vele, úgy is mondhatnánk, lezárta a határait. Mivel a reális keretek és határok számára ismeretlen fogalmak, nem csoda, hogy ezt a szélsőséges megoldást választotta.

Az ehhez hasonló összemosódott családi mintázat olyan belső modellt hoz létre, ami aztán a párválasztást is befolyásolja. Az egyik leggyakoribb zsákutca, amibe az ilyen családban felnövők belefutnak, hogy kíméletlenül határtartó párt találnak, aki a merevségével és a rugalmatlanságával teszi nehézzé az együttélést, vagy pedig hasonlóan éretlen, „összemosódott” párt választanak.

Egy meg egy az egy?

Nem mindenki szereti, ha a párja óránként rácsörög, és megkérdezi, hogy van. Van, aki számára ez már kontrollálás, és azt érzi, a másik nem hagy neki elég szabadságot, elég teret, minden percéről tudni akar, míg más még évek múltán sem gondolja azt, hogy ez tolakodás vagy ellenőrzés.

Az, hogy kinek hol húzódnak meg a határai, függ a vérmérsékletétől, a neveltetésétől, de sokszor a helyzettől is. A párkapcsolat legelején megélt határtalanság és összeolvadás szinte természetes jelenség, és van funkciója: a kötődés kialakulását segíti elő. Egy idő után ugyanez a szimbiózis idegesítővé is válhat, sőt, szinte biztosan konfliktusokhoz vezet.

Persze nem kizárt az sem, hogy két összemosódottságban felnövekvő gyerek egymásra talál, és felnőttként is ebben az összemosódottságban marad. Legfeljebb a környezetük jelzi ezt vissza számukra, amikor azt látja, hogy egymás telefonjáról telefonálnak, közös minden jelszavuk, és a közösségi oldalakon a profiljuk egy páros fotó. Az ilyen egymásra találás elég ritka, az sokkal jellemzőbb, hogy a kapcsolat bizonyos pontján „határkérdések” merülnek fel, amiket vagy békésen vagy háborúsan, de rendezni kell.