Gyermekek és válás

This post is also available in: Magyar (Hungarian)

A válások a legritkább esetben történnek derült égből villámcsapás jelleggel. A gyülekező viharfelhők nyomasztó légkört jelentenek a családban, és sokszor nem könnyű megfigyelni, hogyan rendeződnek át az erővonalak a felszín alatt.

Közelebbről bekukkantva a válás előszobájába, van, ahol olyan családokat látunk, melyek leginkább csatatérre hasonlítanak. Erővonalakkal, aláaknázott témákkal és kisebb csoportokba tömörülő hadviselőkkel, akik épp a másik, ellenséges fél ellehetetlenítésén, kicsinálásán fáradoznak. Ezek a láthatatlan erővonalak ott húzódnak a mélyben, előkészítve a család szétszakadását, és a kis kémek vagy éppen katonák – attól függ, milyen szerepet osztanak rájuk a szülők csatájában – a gyerekek lesznek.

Hogyan lehetséges ez? Hogyan alakul az intimitás, a biztonság, az otthonosság terepe az ellenségeskedés, furkálódás és a lelki hadviselés színterévé? Hogyan sodródnak bele a szülők a csúnya válási procedúrába, amely során a váláskor elkövethető egyik legsúlyosabb hibát készítik elő: arra buzdítják gyerekeiket, hogy álljanak az egyik szülő oldalára a másik szülő ellenében?

 

Olaszos és hidegháborús párok

Az átalakulás, a csúnya válás előkészítése fokozatosan zajlik. A szülők között megoldatlan problémák halmozódnak fel, érzelmi szakadék alakul ki köztük, és a válást fontolgatják. Ebben a krízishelyzetben alakul át az otthon, a családi élet a csatározások színterévé. Kétféle hadviselő szülőpár létezik: az olaszos és a hidegháborús. Az olaszos temperamentumú családoknál egyértelmű, ha áll a bál: a csetepaté hangos ordítással, ajtócsapkodással, repülő tányérokkal jár. Ebben a feszült légkörben, képzeljük el, mit élhet át egy gyerek, akinek az alapvető igénye a nyugodt családi környezet lenne.

A másik típusú hadviselés nem jár ilyen feltűnő jegyekkel. A hidegháború csendesen, sokszor szó szerint teljes csendben zajlik. Azonban, ha közelebbről megvizsgáljuk ezt a fajta családot, egy idő után feltűnhet, hogy természetellenes, hogy a szülők napokig nem szólnak egymáshoz, hogy nincs egy jó szó, ölelés vagy puszi. Mintha vadidegenek lennének, ám furcsa mód, mintha valamilyen láthatatlan erő mégis kényszerítené őket, hogy egymás intim terében éljenek, létezzenek. Egy lakásban, egy ágyban az ellenséggel.

Hogy fest mindez a gyerekek szemszögéből? Érzik, hogy baj van. Az ilyesmit nem lehet elleplezni, eltitkolni. A gyerekek pontosan tudják, szavak nélkül is, hogy valami nem természetes történik. Ugyanakkor ez a hidegháborús családi helyzet élhető. Csak olyan, mintha a lakásban, a komfortos 21-23 fok helyett csupán 17-19 fok lenne. Csak fel kell venni egy pulóvert, csak szemet kell hunyni a hiány felett, és el lehet így élni bármeddig.

El lehet…de vajon érdemes-e? Hiszen világos, hogy a hidegháborús helyzetbe bemerevedett szülői kapcsolat ugyanúgy nem szolgál egészséges mintául a gyerekek számára. Mindkét típusú családi miliőben, a tányérdobálósban és a hidegháborúsban is, nemcsak a jövőjük, a jövendő párválasztásuk kerül veszélybe, hanem a jelenük is rejtett, negatív mintázatok, pusztító erővonalak mentén alakul.

A kémek jelentik

Mindkét típusú családban gyakori az a dinamika, hogy az egymástól érzelmileg eltávolodott szülők tudat alatt, vagy nagyon is kimondva elvárják a gyerektől, hogy válasszon. Kinek az oldalán áll? Kinek van igaza? Kivel érez együtt?

Így lesznek a gyerekek észrevétlenül kis kémek – beleszokva rájuk osztott szerepükbe, már a válás kimondása előtt –, amikor szülő a gyereket használja arra, hogy megtudja, mit csinált vagy mondott a másik szülő a háta mögött. A gyerek akaratlanul is jelen van mindkét szülő életében, és szeretne mindkettőjüknek megfelelni. Nem tudja, mivel tesz jót, ha hallgat és titkot őriz, vagy, ha teljesíti a szülő kérését, még azon az áron is, ha ezzel elárulja a másik szülőjét.

Vannak olyan válófélben lévő vagy már elvált családok, ahol a kicsiknek még a kémekénél is keményebb szerepet szánnak: nyíltan utasítsa el az egyik szülőt, hogy így benne maradhasson a másik szülő pikszisében. Szó nincs feltétel nélküli szeretetről, itt a szeretetnek konkrét ára van. A szülő tudatosan vagy éppen kimondatlanul azt kommunikálja a gyerek felé, hogy azzal tudja bizonyítani, hogy szereti őt, ha megtagadja a másik szülőt.

 

A háború áldozatai

A gyerekeknek nincs választása. A háborút nem ők indítják. Nem ők döntik el, meddig tart. Elháborúznak a szülők egymással, évtizedeket töltve a válás előszobájában, úgy, hogy együtt maradnak végül? Vagy néhány hónap, esetleg év után elválnak majd, hogy pontot tegyenek az elmérgesedett viszony végére? Netalán egy gyors válást követően még évekig nem lesznek képesek rendezni a viszonyukat, és égve tartják a harag tüzét?

Hiba lenne azt gondolni, hogy egy 7-12 éves gyereknek saját, önálló véleménye van, és ő ténylegesen meg tudja ítélni, hogy kinek van igaza. Ez tévedés, hiszen ebben az életkorban, sőt, még kamaszkorban is, a gyerekek rendkívül befolyásolhatók.

Így válik a gyerekből jó kiskatona, aki papírforma szerint hozza a rá osztott szerepet. Egy idő után szövetségbe kerül az egyik szülővel, kialakul a koalíció, mely már egyenesen a másik szülő elleni összefogást jelöli, és bemerevednek a szerepek. Lássuk meg, hogy a gyerek számára annyira megterhelő a két szülő közötti érzelmi ingázás, hogy védekezésből, önvédelemből, és engedve a nyomásnak: átáll az egyik mellé.

Kinek az oldalára? Sokszor annak a szülőnek az oldalára, aki hangosabban lobbizik, aki erősebben köti magához, akit jobban megbántana azzal, ha nem így tesz. Ilyenkor a gyerekek, szinte, mintha agymosáson mennének keresztül visszabiflázzák a szülőtől hallott frázisokat, felnőtt mondatok jönnek ki a szájukon, és úgy tűnik, minden szavát elhiszik annak a szülőnek, aki sikeresen behúzta őket ebbe a koalícióba a másik szülő ellen.

 

Az elrabolt gyerekkor

Ez azonban a rövid távú hatás. A hosszú távú hatás tekintetében arra lehet számítani, hogy előtt—utóbb, 5-10 év múlva a gyerek elkezd rálátni a saját helyzetére. Lassan, de biztosan leesik neki, hogy mit tettek vele a szülei: elrabolták a gyerekkorát.

Együtt maradtak végül vagy elváltak? Nem ez a lényeg. Háborúba kényszerítették akkor, amikor biztonságos, nyugodt otthonra lett volna szüksége. Arra lett volna szüksége, hogy önfeledt, gondtalan gyerek lehessen. Hogy ne rántsák bele a felnőttek a játszmáikba, hogy hagyják természetes módon érni, változni.

Eljön majd a felismerések, a rádöbbenések kora, és ekkor gyakran elindul az érzelmi közeledés az addig elutasított szülő felé. Lassú, göröngyös az út újjáépíteni egy kapcsolatot, és az elvesztett időt senki sem tudja visszaadni: az elvesztett gyerekkort, a kiesett anya-gyerek vagy apa-gyerek perceket. Ezért kell most lépni, amikor még nem késő, és olyan otthont biztosítani a gyereknek, olyan családi életet, ahol nem kell senki oldalára sem állnia, ahol szabadon és egyformán szeretheti mindkét szülőjét.

Mert hiszem, hogy nem kell a fent felvázolt forgatókönyvek mintájára történnie egy válásnak. Hiszem, hogy lehet jól válni. Hiszem, hogy van rá mód, hogy a gyerek a lehető legkevésbé sérüljön lelkileg. Ám ehhez el sem szabad kezdeni a háborút, és ekkor, és csak ekkor lehetünk benne biztosak, hogy nem csupa vesztes és áldozat kerül ki belőle.